örök éjben kivilágított nappalok (Radnóti, Vágyvillamos)
nem szeretem a realizmust, mondja blanche (kováts adél) ungár juli dramaturg és zsótér sándor rendező újrafordított szövegében, ami életre kelti t. w. ómódú poplélektani drámáját. a belső udvarrá kiforduló lakásbelső terét szépen működtetik (ambrus mária), a kint-bentség gazdagítja, értelmezi a játékot, és a színészek (súlyozva is, azaz kováts adélhoz képest ) hozzák, amiért érdemes volt elővenni ezt az anyagot. sikerült ugyanis a drámaiságát kibontani, és végre nem egy felszínes bulvárt, egy műdrámát kell kibekkelni, aminek az oka, hogy blanche igazságának súlya van, legalább akkora, mint a külvilágénak, illetve nagyobb -- ezért tragédia, hoyg elbukik. ehhez k.a. nagy utat tesz meg, nem lehet nem látni a tekintetét, amiről külön dolgozatot lehetne írni (visszagondolva: mintha már az üvegfalon is átjött volna). és bár több kolléga kifogásolta a többi szereplő kidolgozatlanságát, passzivitását, én úgy láttam, nagyon részt vesznek a játékban, szándékosan lecsavarva minden színészetet, ami által tovább erősítik blanche világát, igazságát. erről (az igazságról) ugyanis csak ezen a színvonalon beszélhetünk, mert nem tudom komolyan venni azt a drámát, aminek a megfejtése, hogy a főhős megbolondul, tehát még visszafelé is úgy kell értelmeznünk, hogy azért cselekedett helytelenül, mert már kezdett bekattanni. ahogy antigoné sem szereti a realizmust, úgy zsótér és kováts adél blanche-a sem.
az álszent közízléshez (mi másról szól, hogy egy szerelmi viszonyban a nőnek le lehet zavarni egy-egy maflást) megpróbálja passzítani a maga szeretnivágyását blanche (bocsánat, ziccer, de ugye nem kérdés, ha ez a szereplő férfi, és körbeszereti a várost, a 17 éves tanítványát is beleszámítva, akkor egy falubikája, akit legfeljebb kicsit megforgatnak a fiatalkorúval való viszonyért, de sokkal inkább megdicsőül, semmint beleőrül), hát ez van itt éppen realizmusba téve. (ennek a mondatnak a színházcsináló szellemessége egy pillanatnyi könnyebbséget ad a nézőnek, aki ráfordul az utolsó hosszra, minden porcikáját megfeszítve.)
nincs ebben semmi közéleti aktualitás --
mondjuk ez az ország itt és most fordul vissza a múltba, az álságos erkölcsösséghez (mert nem mindenkire vonatkozik, ugye), a hagyománytisztelethez, a családhoz sat. szóval így nincs ebben a színházban közéleti aktualitás.
--, ez egy üdítő magántragédia, ami minden nőről szól -- akiről nem, arról is (csak éppen másként: az entitás-megtagadása, az önfeladás, a szabadságról való önkéntes lemondás nyilván egy másik --alighanem hétköznapibb dráma), és persze minden férfiról is, aki nézi az embert (ez a cifrasága egyébként a sztorinak, hogy tényleg blanche kezdi azt, aminek az áldozata lesz: a polyákozás ugyanolyan kirekesztés, mint ahogy a nők testi identitása más elbírálás alá esik, mint a férfiaké -- ami (szentgyörgyi albert de szépen megírta) a fogamzásgátlás megnyugtató és tömeges megoldása óta (amerikában ez már a dráma megjelenésekor igaz volt) csak a kiüresedett hagyományokhoz való ragaszkodás.
vagy ez már mindig így lesz?
örkény nyír (Kulcskeresők, Nyíregyháza)
ha nem derült volna ki, a színészek komolyan játszottak
Még él a Lábán (Hodworks, Fehér Ferenc)
Kiosztottuk a Lábán-díjat idén is, kész csoda, ahogy a Trafó, a hazai kortárs tánc, na meg a függetlenek ügye áll. Biztos ízlésemmel :-) még a döntés előtt, kapásból a fődíjas Basse Danse-t választottam laudációra. Valamint még korábban, a bemutató után megkérdeztem az alkotót, Hód Adriennt, aki az első tíz percben kijelentette, hogy nem normális dolog a tánc. Aztán megbeszéltük az olasz reklámfilm rendezők mozgását is, de az már nem publikáltam sehol. A másik Lábánra nominált darab, amit a tollamhoz ragadtam Fehér Ferenc: Drakulája nem nyert, viszont nagyon vicces és biztos vagyok benne, hogy fog még kapni máshol díjakat. Az utóbbi időben részemről több tánc, mint színház, és bár én szeretem ezt, azért nem lesz mindig így, igyekszem utolérni magam.
nem volt isten, de akkor úgy tűnt, nem is hiányzik nagyon (Fanny és Alexander, Újvidék)
a külső szabályozás, a rigorózus vallásosság, itt a protestantizmus -- de ezt most én egyszerűsítem ide, nem az előadás -- az élet szépségeire minimum érzéketlen erkölcsi szabályok gyűjteménye, a szeretet szó alatt egyáltalán nem szeretetet ért (például viszolyog a szeretetet érintéssé fogalmazni), hanem valamiféle gyilkos önfeladást, áldozati hűséget: hogy induljunk el valahogy személyes irányba (ide is keverem azt a történetet, ami azon mód véget vetett az egyébként is motiválatlan érdeklődésemnek: az ábrahám és izsák sztori -- innentől fogva nem érdekel semmiféle hit), bergmanhoz. az utolsó nagyfilmje aprólékosan végigtekint mindazon, amit ő aztán magától* megtanult. azt mondja a filmjében alexander: ha van isten, akkor egy rohadt dög és legszívesebben seggbe is rúgnám.
*bergmant, és sok mást arra indított ez, amiről pl. szól alice miller könyve is, amely 1980-ban jelent meg, kezdetben volt a nevelés címmel -- hogy szembeforduljon ezzel, feltárja az ártalmasságát -- Témája az első életévek élményeinek hatása a későbbi életre, illetve a környezetre és a társadalomra. Fontos alapgondolata, hogy a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek azért pusztíthatják különös erővel a személyiséget, mivel az átélt érzések nem tudnak a személyiségbe integrálódni. Egyrészt, mert a sérelmek olyan korai életkorban történnek, melyekről tudatos emlék nem marad, ami azonban semmiképpen nem jelenti, hogy hatása, nyoma sem maradna, másrészt azért, mert a gyerekek rengeteg rejtett agresszió céltáblái, és kiszolgáltatottságukban az agressziót éppen azoktól a személyektől kell elszenvedniük, akikre érzelmileg leginkább rászorulnak. Mivel a gyerek semmiképpen nem feltételezhet rosszindulatot, bántási szándékot azoktól, akiktől léte függ, ezért spontán érzései ellenére elhiszi, hogy mindez iránta való jóindulatból, saját érdekében történik, és önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. Ehhez meg kell tagadnia saját elemi érzéseit, és ahogy önmaga iránt sem érezhet részvétet, úgy hal ki belőle az a képesség, hogy mások iránt részvétet érezzen. A visszafojtott gyűlölet, harag, melyet a sérelmek elszenvedésekor éreznie kellett, személyiségében integrálatlanul lappang, és adandó alkalommal kitör, de nem az ellen, akire eredetileg irányul, hanem az ellen, aki ellen lehet, nagy valószínűséggel gyerekek vagy más kiszolgáltatott emberek ellen. Ezek az agresszió-kitörések sosem vezetnek kielégüléshez, megnyugváshoz, mert az eredeti sérelmekhez semmi közük, csak látszólagos, így legföljebb időszakos megkönnyebbülést okoznak, és így újra meg újra megismétlődnek. (Fisher Eszter)
az egyik legnagyobb kérdés, hogy ez a fent leírt folyamatos (világnézetté, nevelési elvekké összerendezett) abúzus hogyan fordítja szembe az egyik embert akár már gyerekkorában, akár később a szüleivel és családjával, netán a szűkebb környezetével is; és aki nem fordul szembe mindezzel, az miért nem.
és ez most életbevágó kérdés, miután úgy tűnik, a többség (kétharmad?) igenis imádja a külső szabályozást, az erkölcstant, azt, hogy egy apafigura megmondja, mit kell csinálni, és aki nem azt csinálja, azt meg is büntesse.
az előadás ebbe az irányba analitikusabb, mint a film, tudatosan megy mélyebbre, és tár fel az emberi természetet illető szabályszerűségeket. ettől a fókuszálástól keservesebb is lesz, és talán kevésbé személyes, ami azt hiszem, jó.
gondolom, vidovszky gyurinak előre nem voltak nagyívű esztétikai szándékai, ellenben addig elemzett, gondolkodott, kapaszkodott minden pillanatban a rációba, hogy egyszercsak felismerhető világgá lett az út, amin megy, amin megyünk vele. ehhez a keze alá dolgozott gyarmati kata dramaturg, aki a szöveget igazította.
ez a tisztázó gondolkodás alakítja már a látványt is. a 12 félköríves (vö. 12 apostol, izrael 12 törzse), (6 lent, 6 fent) boltív dupla sora az ókortól a napjainkig átívelő szimbolika. a ruhák is jeleznek: korszakra, egyház és embertörténetre vonatkoztatható, érthető szín és formavilágot látunk. nem akarom eminensen megfejteni, hogy mi a kisfiúra (itt pl. nem fontos, hogy két idősebb színész alakítja a címszereplőket) kényszerített piros szoknya, vagy mi a drótból hajlított glória (a humor isteni eredetű színházi megoldásainak egyike: a történet szerint az ekdahl család színházat csinál, és a hétköznapokban is kedvvel játszik. üzenetértékű, ahogy a film és az előadás is kezdődik: karácsonyi színjáték. hogy a karácsony tartozáka a színházias játék, a jézus születése sztori: a keresztény hit legszentebbnek tartott ünnepét egyáltalán nem direkt vonja kétségbe a helyzet, hanem egy fanyar olvasatot mutat azáltal, hogy egy színházcsináló zsidó származású család adja elő eladhatóan -- az elvárások szerint, és mert ez egyfelől technika is, betekint a szentség mögé, rámutatva arra, hogy ez is csak egy csinálmány)
az előadás az elemzés által visszajut olyan ismert népmesei motívumokhoz is, mint például a gonosz mostoha (erre a srófra sok mese jár: vajon sikerült-e megérteni, mi a szülői szerep, ezen belül pedig mi van a szülői szexualiással -- tulajdonképpen édes, hogy a szülőknek éveken át "kell" fölolvasni erre vonakozó szövegeket -- mesélni, ugye; ehhez képest mellékes is, hogy a gyerekeiknek), de nem ezzel foglalkozik, csak hagyja, hogy a néző ide is elkeveredjen.
az előadás az életszerető polgári (a/z agyon/szabályozott hitet elhagyott zsidó életigenlés szerint örülni kell ennek a világnak: jól kell élni) létet a színészekkel jeleníti meg -- ahogy a filmbeli lakás elképesztő tárgyi és térélményt nyújtó gazdagsággal mutatja meg ezt a közeget, a színházban ezt nagyszerűen megoldják játékkal.
a fent emlegetett keserűségnek egyik oka, hogy a gyerekeket itt már sok mindenen túljutott felnőtt, ábrahám irén és dukász péter játssza, ami azt sugallja, hogy az egész életük lélekgyilkos "szeretetben" telt -- a film a minden jóra válhat reményével fejezi be a történetet, hogy a gyerekek gyerekeinek már jobb lesz, bár gustav filmvégi ünnepi beszéde is csak bíztat erre, miközben reménytelennek mondja a világot; az előadás komorabb véget ad.
a család (továbbá az erősek szabályai szerinti társadalmi együttélés, a rátarti és másokat lenéző nemzeti összetartozás) megtartó erejéről szónokol manapság mindenki, ezzel terhelve mindazokat, akiknek valamiért nem jön össze az idealizált kép. a bergmani történet megmutatja, hogyan lehet mindez hamis (és hogyan igaz). az "őszinteség", a (z erkölcsi) parancsra való igazmondás kényszerét, a hideg szabályozottságot a püspök - balázs áron (a húga - figura terézia, a nagynéni - lőrinc tímea, a szolgáló - crnkovity gabriella) jeleníti meg nagy erővel (balázs áronnak vannak még tartalékai, tudom). ez az érzelmeket nem érzelmesen megjelenítő játék nagyon érthetővé teszi a történet belső felét is -- ami a szereplőkben történik. így jakobi - magyar attila, a család barátja hazalopja (ami bárminemű írott erkölcsszabállyal ellentétes, ugye) a bántalmazott gyerekeket, áron - német attila izmaelhez - hajdú tamás viszi alexandert, aki a tudat / az igazság erejét tanítja meg használni a fiúnak, és hozzásegíti ahhoz, hogy öljön, bosszút állva (ez sem elfogadható erkölcsileg -- az áldozattá válás lenne a helyes, ugye. azt hiszem innen könnyen megérthető, miért egy kiszögezett halott a jelképe a kereszténységnek).
a túlvilági lények, a halott kislányok - sirmer zoltán és kőrösi istván komoly játékossággal jelenítik meg, hogy egyetlen pillanatra nem felejthetjük el a múltat, hiába múlt el, a következményei irányítják a világot -- aki nem számol ezzel, bármit tesz, nem jut előre.
hogy a család igazi megtartó ereje sem tökéletes, azt megmutatja a családi képalbum: carl - pongó gábor és lydia - simon melinda boldogtalan, egymást gyötrő házassága, de gustav - giricz attila és alma - krizsán szilvia, továbbá maj - elor emina hármasában is van valami nyugtalanító, miközben életszerűen boldog.
az előadás talán erőteljesebben rámutat arra, hogy oscar - lászló sándor és emilie - szilágyi ágota viszonyának megoldatlan problémái hajtják a tragikus viszonyba a nőt. hogy helena - banka lívia ugyanezért nem tudja megvédeni őt és az unokáit a későbbiektől. aztán emilie és a család mégis azért képes helyrehozni "mindent", mert tudják, hogyan kell élni. a helyrehozás persze egy gyilkosság árán lesz meg, aminek azért igazság ide vagy oda, köztünk, bennünk marad a borzalma -- tudjuk, ez nem egy "hiánytalanul elintézett" történet.
sok mindent lehetne részletezni még, hogy a teret hogyan használja az egyik és másik család -- jelezve a vallási szabályokból társadalmi normákká lett motívumokat szembeállítva az emberi jóérzéssel és őszinte életszeretettel: élve a szabadsággal, mindez zenével, mozgással, képekkel, álarcokkal is megtámogatja az előadás, ami folyamatos jelzés is arról, hogy színházban ülünk, és gondolkodnunk kell.
a társulatnak és a rendezőnek (és a nézőnek is) összeállt ez a sok rétegű (többféle magán és talán még többféle társadalmi) kritikai állításokat bizonyító kép, egy megnyugtatóan erőteljes előadás. jó volt látni ezen az erkölcsi hivatkozásokkal folyton hadonászó, mégis hazugságokkal, csalásokkal terhes tavaszon ezt az eltökéltséget (pláne, hogy a tudom-hogy-jó filmeket is otthagyom 10 perc után türelmetlenül: ezt a filmet sem láttam. így nekem előbb volt az előadás, de a film után is fenntartom, jobban szerettem az előadást. mint általában, a színészek nekem élőben többet adnak -- ha helyzetbe, tétbe teszi őket az anyag és a rendező --, mint akár egy jó és okos film)
és van még sok olyan színházi dolog, amiről részletesebben is lehetne, de béka akkor, ha eddig még nem (de), frászt kapna.
ja, és nagyon várom meme írását, hogy lássam, mit látott, mert a néhány mondat, amit váltottunk erről, az sejtette, hogy ő mást (is).
játszani is, engem (20 éves a magyar drámapedagógia / kerekasztal, káva)
nem tudok más magyar szakmai egyesülésről, ahol ennyi idő elforgása alatt ne az lenne a sztori, hogy alakítunk egy újabb szervezetet, ami megpróbálja ledarálni a másikat -- ehhez képest csodálatos, hogy itt két csapat segíti, támogatja egymást (akarhatnák egymást kiszorítani is, a normális az lenne), és így természetesen együtt is ünnepel. ezzel pedig magáról a drámapedagógiáról bizonyítanak be valamit, amit még én is fogok bizonygatni (bár az már csak gyengébb lehet, mint a fent mondott tény)
először akkor találkoztam velük, amikor elvittem egy osztályt. a gyerekek lelkesek voltak és érdeklődők, én meg csak lestem, hogy mi van, hát nem is csinálnak semmi különöset. eljátszanak egy jelenetet, a figurákat természetes egyszerűséggel jelenítik meg, semmi színészkedés, a szöveg is "csak" pontos és célirányos -- jellemző, hogy egyszerű, de sokféleképpen megfejthető (azaz nem egy jó megoldást kínáló) szimbolikával dolgoznak mind látványban, mind szövegben. alapveően felvázolnak egy őket is érintő helyzetet, problémát, ami rögtön kérdéseket fogalmaz meg. ezeket a (ki sem mondott) kérdéseket aztán többféle technikával, kis csoportokban forgatják a diákokkal. a kiscsoportokat többek közt azok a színészek vezetik, akik játszottak is a jelenet/ek/ben. mindegyikük a saját személyes eszköztárával dolgozik, de mindannyian figyelik a gyerekek reakcióit, és bárminemű körülményeskedés nélkül aktivizálják őket a feladatra. nyilván sok láthatatlan technikával és ügyességgel teremtik meg a határozott és könnyed kommunikációs helyzetet, amelyben a diákok gondolkodhanak, játszhatnak az adott témába merülve. tanárként öröm volt látni, ellesni már a viszonyt is.
amikor kívülállólént láttam őket, akkor a színészek (drámapedagósusok? nem tudom, minek szeretik nevezni magukat) személyes közvetlenségét, ugyanakkor a (felteszem) szakmai protokoll szerint cseppet sem bizalmaskodó munkáját figyeltem -- és az emberi és szakmai minőséget láttam, illetve azt, hogy bár nyilvánvalóan rutinosak, erős önkontrollban dolgoznak. persze sokmindenben különböznek, van köztük szenvedélyesebb, lendületesebb sat., de mintha mindannyiukat érdekelné ez az egész. a gyerekeket egy-egy foglalkozás alatt pedig rengeteg olyan inger éri, ami által rácsodálkozhatnak, hogy más lesz körülöttük a világ, ha gondolkodnak és ennek nyomán felelősen tesznek is valamit.
néhány alkalom után nekem az derült ki, hogy ezek a szakemberek a gyerekeknek (különböző korosztályoknak, különböző történetekkel) végső soron a szabadságot tanítják. s ez ahhoz képest, hogy a legtöbb helyzetben -- akár az iskolában, akár egymás közt, akár a családban sat. -- ennek éppen az ellenkezőjét tanulják és gyakorolják (hogyan viseljük minél jobban és hasznosabban a szabadág hiányát), csodálatra méltó.
a születésnapon pedig mi is kipróbálhattuk, milyen ebben részt venni -- hát nehéz. nehéz jól dönteni, nehéz egy kigondolt döntést eltökélten védeni, mert a kétségek azonnal odaugranak, és nehéz mindezt egy alkalmi társaság tagjaként kommunikálni is, de izgalmas játék.
hány liter a túra (Szentivánéji álom, Szombathely)
mindenki bemegy az erdőbe -- a meseterepre, ahol folyton esik. az előadás romantikusan költői látomás oberon rosszkedvéről (bájos, hogy látjuk hozzá a csőrendszert és a színpadi csatorna rácsát, s halljuk kovács marci természetleíró finom zenéjét, ami kiteljesedik a körfűrészlapokon és egyéb barkácsárun játszó, háttérben lebegő zenekarral, illetve látjuk remete kriszta eső-köpönyegeinek forgatagát). és hát mohácsi is bemegy a szövegrengetegbe, leginkább ritkít és beolt. mellékesen beszól shakespeare-nek is (lejátszik egy jelenetet, aminek fültanúja álmatag aggodalommal visszakérdez az elhangzottakra. amire a megkérdezett elképedve azt mondja: te hol voltál az elmúlt tíz percben?).
ebben a színjátékban úgy kergeti mindenki a boldogságát, mint ázott kutya a farkát. a virág, amelynek leve varázslatos, itt pipacs -- a hiedelem szerint a gyors érzések virága (persze mindenki máshogy gondolja), mohácsi eljátszik azzal, hogy oberon "r" kezdetű virágra gondol, csak nem jut eszébe (tán a rózsa, a szerelem szimbóluma nem jutott eszébe? nem, nem. és így lesz pukk fricskájában a virág pripacs, a későbbiekben pedig adódik a játékban ripacs is -- a mesteremberek színháza a színházban)
a fanyarul joviális pukkot (bajomi nagy györgy) feladata nem billenti ki a nyugalmából, a negyven perces szintidőt, ami a föld körüli övet kerítést illeti, mint szergej bubka versenyről versenyre, biztosan javítja -- hogy mindezt kényelmes sétalépésben teszi, az mohácsinál nyilvánvaló, de b.n.gy. hetyke huncutsága még szerethetőbbé teszi ezt. hogy szerelemre lobban egy kávéfőző iránt, az pedig színháztörténeti igazságszolgáltatás -- de ez sem fenyegeti megnyugtató magányát.
az előadás nagy párosa tényleg oberon (mertz tibor) és pukk -- a már-már igaz férfibarátságba hajló viszonyból mindenképpen kiderül, hogy otthonosabban van vele, mint titániával (és vicces lenne itt azon elmélkedni, hogy egy pogány ünnep apropóján shakespeare és mohácsi a keresztény családmodellt kritizálja). a második felvonás az ő színpadszéli ücsörgésükkel kezdődik. a kempingrezsón kotyogóban lefő a kávé, aztán ahogy pukk beszámol arról, milyen jól sikerült titánia megleckéztetése (szabó győző utalásosan visszafogott alakításával), oberon felpattan és széttapossa a csészét, majd megissza pukk kávéját is.
a négy fiatal meglehetősen különböző -- nemcsak magasságban, de mélységben is, és ez sajnos a négyesükre nézve nehéz helyzetet teremt. de ebből az esős, füsttel (kialvó tüzek?) gomolygó, baljós árnyakkal teli éjszakából sejthető, mi lesz az athéni uralkodó midlájf krízisét gyógyító amazonnal való esküvő után.
a játék keserves hirtelenséggel ér véget. na, ja
altatógáz nélkül (Zarándokének, Szombathely)
ilyen színvonalasan ritkán szoktam unatkozni. (nyilván fáradt nép a magyar, újabban egyre többször mulattatom magam azzal, ki hogyan és mennyit aluszik, khm... magamat is beleértve, egy előadás alatt.)
a dubrovka színházban történtek ihlették az előadást (a terroristákat az elhárítás úgy hatástalanította, hogy altatógázt küldtek a túszul tartott nézőkre, színészekre is. az akcióban rengetegen haltak meg). jeles andrás rendezésében színészek, stúdiósok szépen dolgoztak együtt. az előadás elején realizáljuk a sztorit: a terroristák túszként tartják fogva a társulatot. az étlen-szomjan(? -- ez néhány ponton megjelenik jelzésszerűen, de általában ez nem téma*) dolgozó színészek a durvaságtól szinte tökéletesen mentes -- egy félig látható rugdosást leszámítva (gézzel eltakartan arctalanított figurák -- nekem eltartott egy ideig, hogy ne a halloween című zsékategóriás hülye horror jusson róluk eszembe minden pillanatban, de ez az én magán bajom volt) alakok, mintegy a szabadpiaci-kritikai attitűdöt megjelenítve a színház értelmére, okára, céljára kérdeznek rá. ez eleve érdekes. erre a társulat tagjai némiképp homályosan, de különböző válaszokat adnak (próbálnak adni). a rém anyót (így értem a nevet, pedig a színlap szerint rin anyó) játszó kiss mari eltökélten kizárólag a munkával foglalkozik, a világon semmi körülmény ebből ki nem billenti. az előadás dramaturgiai pikantériája, hogy ő tolja méltósággal, hogy szép(?) japán szokás szerint elmegy a hegyre meghalni, amikor itt az ideje. a csavarral, azonban nem tudtam mit kezdeni -- sietteti ezt a halált, ti. kiveri a fogait (először csak próbálja nyílt színen: drámai a japános stilizáció, de mintha akkor nem sikerülne; aztán később takarásban valahogy sikerül neki. ha jól értettem.). közben sokat zenélnek, énekelnek amolyan japános lassúsággal, szép egyformasággal. illetve van egy terrorista-tangó -- na, az teljesen lelkesítő (nyilván ez direkt így volt jó). a terrorista vonal pedig egyre inkább eltűnik a történetből, annyira, hogy az előadás vége a japán novella befejezése lesz. azonkívül, hogy a mai világban szokatlanul lassú és rendkívül alapos az előadás, volt néhány apróság, ami aránytalanul kilógott mindebből: néhány kínosan hamis, görcsösen forszírozott nevetés, ügyetlen dadogás, illetve a figurák közti értelmezhetetlen különbségek -- egyet (mármint kettőt egymás mellé téve) mondok példának: mindenki normál utcai ruhában van (némiképp alterosan szakadt a terroristák egyenöltönye mellett, a művészlétet így is jelezve), senkovics petra pedig végig üldögél egy nagy fotelban, de amikor eljátssza a fiatal szeretőt, aki teherbe is esik rögtön, akkor kiderül, hogy ő végig egy szexi kombinéban üldögélt -- az egyik lábán jelzésszerűen-szándékoltan lecsúszott, a másikon fent a kötött harisnya, bakanccsal. miután eljátssza ezt a jelenetet, visszaül, visszatakarózik a fotelba. amikor a fotelban van, akkor azon kívül, hogy jó ránézni, mert szép, alig van vele bármi. jó. egyszer kap még egy infúziót (nyilván éppen az elmondottak miatt rajta *jelzik a körülményeket). a másik színész, kálmánchelyi zoltán folyamatosan keresi a történetét, mintha egy figurát szeretne felépíteni, akinek van valami sorsa, karaktere az egészben, de nem lesz, vagy úgy olvad bele az egészbe, hogy a szándéka ott marad a levegőben. de az egészben, néhány ilyesféle mellett ez tényleg egy apró dolog volt csak.
a sztori pedig felkínált annyi okot az elmélkedésre, hogy bele-belebólintva, de szépen magába szálljon mindenki.
nicht dicht (Kant, a Temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka a Bárka Színházban)
orálfilozófia: a hallhatatlan lélek
(nem létezik th. b. rossz szövegmondással, pláne amit a forszírozott rikácsolás végképp hajópadlóra tesz)
és a mennyiség minősége szerint
(hiába megannyi jó képi, formai ötlet, ha a színész úgy játszik, mond el mondatokat, hogy az értelméből semmit nem jelenít meg -- se a mondatéból, se a magáéból)
a csillagos eget feledtem
angyalcsinálás (Amint a mennyben, Kaposvár)
a múltkori kaposvári színházlátogatás után néztem az ugyancsak programadó választást (ezt kommunikálja a színház, és az nagyon szimpatikus dolog, hogy ebben a helyzetben mond valamit: tekintettel van a városra, netán a színházi szakmára).
ugyanakkor zavarbaejtő az előadás kínálta metafora: rátóti zoltán színész és a társulat új igazgatója játssza a főszerepet. (a hétköznapi mennyország című filmből az előadás dramaturgja írt színdarabot. egyik cím jobban borzaszt, mint a másik -- őszintén sajnálom: bejelentem a személyes elfogultságat, hogy már ettől elrémülök.) egy svéd kisfaluba menekül a világhírű karmester -- amilyen finom és szerény embernek tűnik r.z., ő lenne az utolsó, aki ezt gondolná maga és a kaposvári színház relációjáról (bár kaposvár másfelől nagyon is svéd falu -- és most nem arra a zagyra gondolok, hogy gyónást emlegetnek a protestánsok. az egyetlen komolyan vehető pillanat egyébként horváth zitáé, amikor papnéként meg tudja idézni itt az igazi szeretést, és elmondja, hogy húsz éve tudja, nincsen bűn: na, annak van tétje) --, ahol aztán megtanít mindenkit magára és egymásra az éneklés által (lám, mire lehet való a művészet, kikiáltójel), aztán amikor a nagy megmérettetésre kerül a sor, akkor meghal (nem a színházban, hanem filmen, nem mellesleg a budapesti nemzeti színház nézőtéri lépcsőjén). na, most akkor ezzel meglennénk: nyilván nem ezért a baljós szívszakadásért találta ki ezt az előadást, aki. de akkor miért? olyan remek szerepeket lehetett kiosztani? hát nem. rátóti ígéretes színész, nem tudom, istenigazából bízott-e valaha rendezőben. most csak játszásdiból bízik, és minden oka megvan erre. a rendező ugyanis fényesen félrevezeti -- ebbe a játékba megy bele, ebből dolgozik: úgy csinálnak, mintha egy nagy megfáradt művész lenne. ellenben pont az ellenkezője sugárzik róla (amit nem tud eltakarni, esetleg nem akar, mert nem lenne helyette semmi mutatható, mert ebben a szerepben nincsen olyan tartalom, ami ne a blikkbe lenne inkább való). egyénként nem elitista nyafit vázolok, mert éppen azt (is) szeretem a színházban, ha hétköznapi dologról mesél, meghatással. ezt tévesztik össze oly gyakran a közönséges vacakkal. a kettőt a színész emberi ésvagy színészi pillanatnyi minősége tudja megkülönböztetni ebben a műfajban. ha a rendező jól dolgozik, a színész odaadja magát, de igazán, nem pedig mintha. és a többi színész ugyanígy van ezzel. itt ellenben időnként olyan bénult semmiben állnak az idő múlását várva a színészek, amíg elöl lemegy, ami éppen ott történik, hogy azt nézni is kínos. annyi árulkodó üresség, kézzel fogható lukkal van tele az előadás mind időben, térben, figurában, hogy képtelenség belefeledkezni a sztoriba. nincs ez komolyanvéve. felszínes, jólbevált fogások vannak benne, mindenen túllógó hatásvadászat. r.z.-t a mértékletessége (furcsa módon éppen a magát az előadástól eltartó belső hűvössége) menti meg, az előadást, benne mindenki mással (hiába, nekik nem jut más, mint a vidéki kórus helyeske tagjaiból csoportképet alkotni): semmi.
valahogy így
most visszafogom magam és nem írom le, mi ez, meg hogyan. de ez az és úgy.
mindjárt ránk dől ez az egész (Lángoló kerékpár, Bárka)
beteljesült az utóbbi időszakban egyre erősödő paranoiám. tartunk a háború felé. újra. még nem értjük a jeleit, mint ahogy annakidején (a 2. vh.) nem értette a virágos ruhában le-/ nem bombázott nagymama. nem értette, mert mit érdekelte volna előtte annyi érdektelennek, elkeserítőnek tűnő dolog, amin úgysem tudott volna változtatni, csak szomorkodni vagy idegeskedni. és attól előbbre lett volna? nem. tehát igaza volt. most is igaza van mindenkinek, aki idáig már el sem jut az olvasásban, mert kit érdekel az idegbeteg, aki háborútól retteg.
a szerző és igazító: dorota masłowska és kabai lóránt korosztályi sztenderdeket csinált (nyilván nyelvileg) -- ezt követte le, ebből építette fel az előadás a világot / a víziómat. ez a megélhetési küszöb alatt magukat és egymást romboló emberek nyomorult (és rohamosan bővülő) világa, továbbá a ker.tévék minden mozzanatában hazug világa (ez a megvalósult kemokrácia) <-- a szavak jelentésének módszeres eliminálása már megtörtént. amire megjelenik a show műsorvezetője, már nem tudok nevetni sem. (nagyon félek, hogy mit lehetséges ebből az előadásból megérteni -- b. közel* tényszerű volt, de vértelen. márpedig ez vérre megy. mert amikor óriási tömegek mennek ún. béketüntetésre az ún. nemzetért; azonban a tüntetés élén nagytőkések és minden emberi minőségtől megszabadult <b.zs.> illetve bulváridióta <p.a.> szócsövek, akik a rendszerszerűvé kidolgozott állami korrupcióból milliárdossá lett dölyf <v.> és társai mellett, akkor vérre van a menés.)
*mond tökéletesen lényegtelen kifogásokat, de ezt leszámítva annyira tényszerű, hogy nekem nem is kell elbeszélni az egészet.
a színészek, a rendező és minden résztvevő pontosan tudja, miben vesz részt -- felemelő, hogy így lesújtottak.
revízió* (A csárdáskirálynő, Székesfehérvár)
*1. a kaposvári csárdáskirálynőé (nem hiszem el, hogy ilyen hülyeséget írok, de ha függetlenítem a színészektől -- ez tényeg teoretikusan is hülyeség, de --, akkor ez most mélyebbre ment. szenvedélyesebb, kiábrándultabb, a szerelembe is több fájdalom keveredik és az a novara most is süllyed, sőt sőtebbül süllyed)
*2. a székesfehérvári színházé
*3. a műfajé (a csárdáskirálynőé, az éljen a szerelemé!)
*4. trianon
le a franciákkal! ez a sok helyen elhangzó mondat elsősorban a pezsgőre vonatkozik (ez a dramaturgia: a koccintásnak mindig oka van, így helye) és egy másik elsősorban pedig a birodalomvesztésre. az is megérne egy triatlont, hogyan fricskázza dédelgetve ezutóbbit az előadás: a romantikus álmok hétköznapisága a cigányozó (gyünyürű posztmodern gesztussal idézi a csak egy szöget mohácsi -- nem magát, az előadást szokta posztmodernül szeretni, nyilván a közösen megélt munkák nyújtotta mulatságokat, a résztvevőket sat., mert színházi nyelvében él ő is, amit nemzett; a múltat meg minek tagadni, jobb inkább alkalomadtán azt is megragadni), svábozó világ (vagy ki merne olyan marhaságot csinálni egy komolyan vett operettben, mint mohácsi: ahogy a második fellvonásban az angol vendég párja éles hangon szinkrontolmácsol, a dalt is készséggel fordítva...) mégiscsak operettország. ez a mohácsi színházára oly jellemző kettősség végigvonul az egész előadáson.
már a zenekar is így él (az első felvonásban, mintha valami katonai ébresztőt fújtak volna, harsogtak a rezek: ha a hazáról van szó, nyilván dagad a mellkas. utána megneszeltük a praktikus okát -- pedig már lám, érteni is véltem, hogy így vizsgáztatják a muzsikusok az éneklő színészeket hazaszeretetből -- a fluktuálódó zenekar fúvós szekciója nem tudta, hogy nincs mikoroport, úgyhogy tolta neki.), érzelmes, lendületváltásos, hangulatokkal differenciáló, bátran reflektív zenei világot adtak az előadás alá.
az előadás, a darab nyomán egyébként (azon kívül, hogy a monarchia végéről, a világháborúról és annak máig tartó hatásáról,) a szerelemről szól. mi lehetne ideálisabb műfaj erre, mint az operett -- ugye, ha már nincsenek szavak (persze vannak: dalolva. hogy mondjuk az asszony összetör [mintegy megágyazva az előadás testiségének, edvin puma teljes testtel istenien elvágódik: pontosan az összetör szóra csapódik be). hogy a szerzők a világégést összeengedik a szerelemmel, nemcsak realitás, de költőiség is, ha már... mohácsi csak engedi ennek a vadságát megjelenni: ahogy lökdösődnek a férfiak egymással, aztán nőkkel, az egészen életszerű (persze, színházi nyelven, őszintén), pofon is csattan, majd egy, utána még egy pár táncol valcert az erőszak esztétizálás határán: a férfi hátrafogja a nő két kezét, és a megmarkolja a haját, így feszíti hátra a fejét, aztán ebből még össztánc is lesz, micsoda idők (háborúsak, ja, a koreográfus riccsó). a boldog véget meg már úgyis tudjuk, a szerelem és a barátság pedig legjobb esetben ilyen.
az első felvonás az orfeumban játszódik, ahova egyre inkább beszivárog a külvilág. igaz, már az első pillanattól érezhető a vég kezdete radnay csilla sylviájának (merthogy román;-) búcsúfellépésével, és a széledni nem akaró, a világot mulatsággal kizáró társaság fanyar kedvével. semmi nem kitaláció: a grófok és elvtársak sem jópofa ötletből vannak egy színen -- ez a vicces valóság volt, ahogy ady bandi is -- csizmadia gergely tényleg olyan részeg, mint egy lánglelkű költő.
a második felvonás egyik fontos eleme az akvárium (egy másik megfejtése: a duna tévé -- ez is jól működik), az álló bál, a kékdunapezsgő, a szökőkút, a birodalom közepe, bécs, ahova magyar tisztek is bebocsáttatnak (na, megérik a pénzüket -- ha nem is euróban, akarom mondani koronában). gyönyörű a felvonásvég, tóth auguszta cecília vesztesként ott marad a báli botrány után, még a függönyt is ráengedik, de ő akkor is elénekli, kvittek vagyunk az élet meg én / nem fogok sírni nektek, bármi is ér.
a harmadik felvonás a fiumei kikötőben hajóavatás: károly oldalán sylvia (a bálban méltán sértődött meg, méghogy sezlonyett, és praktikusan lelépett a trónörökössel), a hajókeresztelő cecília hercegnő (aki a férjével együtt fogadkozik, elmegyógyíttatják edvin fiukat. na, lett is érzéstelenítés...), csermanek (aka kádár) jánoska nagy ignácot szaval, ünneplés, valcer. majd érkezik f.j. halálának híre, továbbá edvin, a még beteljesületlen szerelmes. a valcerban érnek boldog véget, ők is betáncolnak a hajóba, marad az üresség és a méltósággal süllyedő novara.
a díszlet, khell zsolt, a jelmez, remete kriszta -- hálátlanul természetesnek veszem, persze, hogy -- szellemes, szemrevaló. a színészek igyekezettel vannak (a szerelmespár mer nem játszani semmit, adják magukat, mohácsi megbízott bennük, igaza volt), aki feszül ebben a színházi világban, az is.
hogy ezt akarta, és valóra is váltotta a fehérvári színház, az reménnyel kecsegtet.
megnéztem újra, másik szereposztásban. többen beletalálni látszanak a játékba, a karakterisztikába. a 2. fv végén nem baszták rá a függönyt cecíliára, amivel a fv. véget el is rontja a nem látható nemszakember, és volt egyéb bicsaklás is. de öröm nézni. meg bánat (ahogy nekikeseredve éneklik, hogy túl az óperencián boldogok leszünk, az egy létfilozófiai állítás)
ragaszthatatlan szív (Ahogy tetszik, Trafó, Orlai Produkció, Hoppart, Nézőművészeti kft)
(mi lehet öt betű és a szívhez szól. hegedű? nem mert az hat betű. aki eddig nem tudta volna, itt megtudhatja.)
miért vonul ki onnan, innen, akkor, most, bármikor, aki kivonul? elmondják közülünk, a nézőtérről megszólalva, aztán húznak a színpadra, mint menyhárt jenőék, víg mihályék, müller péter sziámiék (pepe kis cseh tamást is hümmög). shakespeare vígjátékot írt (na, ja, ha a pokol a többi ember, akkor az vígjáték), koltai gábor nem vígjátékot rendezett (nála a pokol mi vagyunk, úgymond mi, rosalindával). alighanem shakespeare sem vígjátékot írt. (illetve a rendező nem annak olvassa, dehát ez innentől fogva hermeneutikai probléma is, sőt ha továbbmegyünk gadamerrel, akkor még ott a befogadói szándék, állapot, önkritika, erő sat.) a kérdésre nincs egyszerű válasz, és amit most mégis mondok, hogy az előadás mit állít, azt árnyalni kellene, de csak kicsit fogom, mert az mindenkinek a maga dolga (gadamerrel szólva): azért, mert nem szerették akkor, amikor kellett volna, hogy szeressék. nem tudom, van-e nagyobb kimondhatatlan szomorúság (mucsi jaques-e), mint amikor ezt kimondja magának az ember. mucsit azonban a zene szomorú boldoggá teszi. és ez az előadás vigasza is, ahonnan jönnek ezek a zenék, annak a kornak a vigaszai is voltak -- hogy azóta is azok-e nem tudom (mert nekem igen), de mintha most újra megszólalnának.
helláról szól ez az előadás. persze nem ismerem, csak emlékszem rá, amikor törékeny, finom kislány volt, ugyanezzel a hanggal -- talán karcosabb volt, bár lehet, hogy csak arra emléxem, hogy mintha másvalakinek a hangja szólt volna belőle, annyira szokatlan volt a külséjéhez képest. és játékos, természetes volt, nem színészkedő, mégis színész. amikor először láttam őket, (nekem) kitűnt. aztán a többiekből jobbnál jobb színészek lettek (kiss dia, herczeg tamás és a többiek -- hogy most ebből az előadásból emlegessek), és hella (néha fel-felbukkant) eltűnt. baleset, zűrök, nem tudom. de aki semmit nem tud róla, aki most látja először, azt hiszem, látja mindezt.
kérdés, mi ez a játék neki, nekünk. mire megy ki. az elején, a nézőtérről lejövet, éppen látom, elkéri zsótér zakóját, hogy abban induljon az erdőbe (a lakásba: az alig elvonatkoztató tér, és ruhák, vereckei rita, ideális az előadásnak, a korszaknak: az akkorit ma is értjük (lili 13, nem, azt hiszem sokat most nem értett a fejével, amit meg amúgy, az zavarba hozta). nem tudom, létezik-e a szakmában hellára jobban illő ruhadarab, mint zsótér zakója -- most jó volt rá. most sem színészkedik, játszik, valami határon mozog.
a nagy kérdés, és végig nem tudom eldönteni, mi van friedenthal zoltánnal, hogy a két testvér közül miért nem inkább kovács krisztián orlandó -- mert akkor el tudnám dönteni, hogy kész, az egész. de ez az orlandó (f.z.) semleges (romolj meg, ostromolj meg? á.), valamit játszik, de nem tudom, rosalinda milyennek látja, mit szeret meg benne. mit? vagy egyáltalán mi ez, ami közöttük van.
mondjuk hülyeséget mondok, mert k.k. valóban olivér: a tékozló fiú (akinek tényleg odaszólt a jegye) megtalálja a nőt, aki rá vár. ez a nő ideális, szép, okosan hallgat, tud második lenni a teremtésben. menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő... csipkebokor, [vessző.
hogy a száműzött herceg gyurcsány, orbán (természetesen ilyen nem volt az előadásban, csak kódolok) vagy bárki, tökmindegy, de érdemei szerint takarodik: semmi romantikus póz. aztán az erdőben megmutatkozik az eleganciája és a középszerűsége is (nemcsak praktikusan ugyanaz a személy, hanem ténylegesen is adja magát, hogy a a hatalom másvalakivé alakítja az embert). katona lászló keveset mutat -- tőle ez kevés. tudom menteni persze (mert nem lehet nem szeretni, sőt) azzal, hogy nem akar túlszerepelni másokat. (esetleg meg kell nézni még egyszer, hátha csak nem vettem észre, amit kellett volna). sajnos abban nincsen szerencséje, hogy egyetlen ember van, aki mellett neki csak osztanak énekelni, még a hangjuk is hasonló, csakhogy h.t. ... őrá visszatérek.
pepe próbakő és szabó márta juci merész egyszerűséggel mutatják meg, hogyan kell élni és nem belehalni abba, ami van. jó nézni a finomságaikat, iróniájukat, reflexióikat.
kiss dia és barabás richárd ugyancsak sokszínűen és kecsesen játsszák el a szerelmi üldözési drámát, ami kívülről nézve mindig ilyen idétlen.
kárpáti péter és sediánszky nóra tiszta helyzetet teremtenek az egészhez: a szerepeket újragondolják, nemcsak szabó lőrincet állítják kész helyzet elé, hogy neki most, ebben a pillanatban kell beszélni, hanem kirántanak sokmindent és jól beleírnak egy többfunkciós tomit. herczeg tamás úgy énekel, mint ahogy egyik zenész sem tudott soha (csak a tényszerűség kedvéért mondom, hogy víg m. ma is mindent visz, nem baj, hogy makacs szájzár és olvasószemüveg-rockandrollt játszik), mindezt rendkívül szerényen. ha a zene nem ipar lenne, ezzel a hanggal, figurával szakisten lehetne. éjjel-nappal tudnám hallgatni. itt nincsen könnyű helyzete, mert vannak lukak a szerepében, amit ő konstruktívan megold (mint egyébként mindenki: kimegy, ha nincs keresnivalója), ám a végére kérdés, mi van vele. s bár rendkívül nézőbarát az előadás tömörsége, de ő elvarratlan szálként lóg ki (fenntartom, hogy elvette a figyelmem a zene). hogy mucsi végül még ennél is kijebb megy, az persze tisztázza a véget, továbbá még az is, hogy visszajön és ő megy helláért, hogy hagyja már a fenébe, hiszen vége.
ez most így tetszik.
hogy nem vagyunk egyedül, nosza (Hoppláda, Kokainfutár, Nyíregyháza)
1. a gyerekek szeretik a jó színházat
2. a gyerekek szeretik a rossz színházat
3. a gyerekek nem szeretik a jó színházat
4. a gyerekek nem szeretik a rossz színházat
5. a színház szereti a jó gyerekeket
6. a színház szereti a rossz gyerekeket
7. a színház nem szereti a jó gyerekeket
8. a színíház nem szereti a rossz gyerekeket
tegnap 1. 5. 6. volt -- és ami (nekem) a legjobb, én is lehettem gyerek, pedig azt fel se tudom felidézni, mikor volt, ahogyan most: élénken figyeltem, hogy mi lesz, mert nem tudtam. fridrik noémi olyan könnyen ugrált a játszótéri gonosztevő és a játékosan kíváncsi között, hogy állandóan érteni akartam, miért csinálja ezt vagy azt, fellinger domonkos (sziszi, meg kell nézned, olyan, mint igor nagyban, de kiköpött!, csak ebben sokkal szelídebb, defenzívebb figurát hoz, mint az emlegetett nyanyanyomorító) olyan, akinek minden kislány odaadná az uzsonnáját. nagyidai gergő pedig érzi a közönséget, mint a jókutya a távolodó vihart -- amikor elsőként bejött, nem hittem, hogy a gyerekek abbahagyják a visítást, hangos örülést, de pergődobbal, szó nélkül megcsinálta. úgy játszottak hárman, hogy elnéztem volna még órákig. (pedig ki nem állhatom a gyerekelőadásokat, mellékesen a saját gyerekeimen kívül a gyerekeket se -- kb. 13 éves kor alatt. szerencsére az enyémek már nagyobbak, úgyhogy nem kell elviselni a kishülye haverjaikat.) egyébként felnőttváltozatban is elnézném a sztorit.
a kokainfutár szórakoztató volt, a prológ, közjáték, nekrológ versek jók, de nem kéne elmondani őket. tökfölöslegesek (annyira meg nem jók, hogy tökfölöslegesen elmondja őket valaki). elég a posztmodern marhulás anélkül is. (amúgy se szólt senki egy vak hangot se, hogy legyen-e szünet vagy ne -- nyilván egy mikrofonnal elidegesített rajzolt bajuszos lányhoz épeszű néző nem szól, ha nem üti a fejét nehéz tárggyal.) az elrajzolt figurákat lehetett nevetni -- pontosak, együtt vannak, a színészek édesek, jó az egész húzása, a ritmusváltások szépek. a hétköznapiból bulvárizgibe forduló történet meg készen lett. a bolond díszlet is működött alattuk, és a jelmez pedig rajtuk.
nagyon szeretném tudni, mivel ragasztották oda könyveket (bármivel próbálom, néhány óra múlva lifeg a cipőm talpa)
beszélgetés
csak a kezemet figy (ÉS nov. 11. Esterházy Péter Ünnepi ujjgyak)
hanem mert figyelmesen, erővel, áhítattal, szenvedéllyel, kérlelhetetlenül, soha nem nézni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben, elegánsan nézni, nagylelkűen, úgy nézni, mintha siralomházban néznéd az utolsó előadást...
életre-halálra nézni
meg szavakkal elmondani azt, amit szavakkal nehéz
(meglett a gyűrűről hiányzó szirom, korallból és hajni jóvoltából. hogy hiányzik a tenger)
az írást is meg kell tanulni, az is szakma, de talán linkebb, mindenesetre nem okvetlenül kellenek tanárok a tanuláshoz
Most kaszás vagy baszás (Woyzeck a Highvelden, Vertical Road, Marozsán interjú)
Már október elején láttam, de gondoltam épp aktuális, majd összevetjük a Büchner töredékeket, amiket az évadban láttunk, a Tom Waits-eset (Kamra) a William Kentridge és a the Handspring Puppet Company (Trafó) bábos, animációs verziót, meg a "Jelest". Egészen eddig a Jel Színház Woyzeck-je volt a kedvencem, amelynek a pillanatképeit, Nagy József hibátlan, tértől, időtől független, bár gyanúsan délvidéki, szalmás, skanzenes beállításait rég a fejemben hordom (mint a szarvadat te nyúl belül, miután jól falnak mentél megint a kurva görkoriddal). 1994-ben készült a a délszláv háború idején és húsz évvel utána láttam, de kétlem, hogy ne lett volna ugyanolyan erejű ez a skizofrén dráma, mint születésekor. Büchner azért, bármekkora bajban volt, hogy csak töredékesen tudott írni, büszke lehet magára mekkora lehetőséget hagyott a színházi népre. Ebben a kiszolgáltatottság őrületben mindenki megmutathatja magát. Az egy szűk térben fetrengő bolond banda mozgás színházának minden szereplőjébe Woyzeck bújt Szkipénél, az elmeháborodott kisember. A johannesburgiak 1992-es, szintén nem békeidős, hanem apartheides és azóta is repertoáron levő, világutazó előadásában az élőhalottak mozgását idéző vajang-bábok emlékeztetnek a Jel-es hús-vér karakterekre és ez a continuitás önmagában is hátborzongató. A játéktér emitt egy kihalt ipari táj, amely szintén bárhol lehetne, Woyzeck nem katona, hanem földmunkás, viszont szintén mindenki gyagya, nyomorultan az. Ez az előadás azonban egy agyonfaragott ceruzahosszal vezet, mert a világcsúcs Kentridge időtálló animációin kap gellert a sztori és száll el. A fejekben zajló őrületet a háttérvetítő komor grafikáin követhetjük. Amit a főhős csak látni vél, például amikor az asztalterítéses jelenetnél megszállottan törölgeti a foltokat, amik nincsenek is, a nézők láthatják a vetítővásznon, szinkron ritmusban a lenti mozdulatokkal, hogy igen is kidőlt. Ágnes asszony a konyhában....Így teljes és végzetes káosz lesz úrrá a színpadon, utazó pantheon lesz a produkció, nyomorult benne minden nő és férfi, degenerált benne minden közösségi viszony és rémület az a csecsemő, a faragott arcú, ahogy feleslegessé válik, árva lesz, miközben vérbe borul a csendes éj.
Kifelé menet egy párbeszéd a telt ház peremén, normálisnak kinéző pártól:
- na, már te is félsz a kaszástól?
- nem, én most már a baszástól.
Hát így is el lehet mondani.
Lazításként meg itt egy Akram Khan darabról revüről (szintén Trafó) és egy interjú Marozsán Erikával, aki már nem csak a Cabaret című darabban, de A bál-ban is látható
elmentek anyátokba (litera.hu)
ez a mai litera-mottó:
hamvazó cigaretta-vég (Két néni, ha megindul, Örkény)
soha rosszabb halottak-napját. gáspár ildis volt rendesen. vagány az alaphelyzet --annyira szeretem, hogy egy szemernyi pr-szándék sincs az egészben: hát kinek is lehetne eladni, hogy két öregasszony bénázik egy hamvvederrel, amiben az anyjuk van, és időnként összekapnak a múlt kövén -- a sanzonok istentelen jók, mert kiss judit ágnesnek is testhez áll ez a szerelem-halál-önirónia 3d. amikor ott ülünk az örkény előterében kétszer három szép szimmetrikus sorban, mint a fejfák, akkor jövök rá, hogy ezt a teret nyilván egy temetkezési vállalkozó hozta össze. takács nóra diána és bohoczki sári pedig viszik az egészet (csak halkan mondom, nincsenek még elég jól együtt, de azt hiszem, olyasmit hiányolok, ami csak idővel tudhat meglenni), polgár csaba pedig sokravaló francia férfiként több románcos figurát is hoz (az ő figurájá/it ildi írta bele, amivel, bár olvasatlanba beszélek, de gyanítom, nagyon használt az egésznek). olyan finom humorral és arányérzékkel dolgozik, hogy felerősíti a két színésznőt (a magyar színházi hagyományok szerint kevéssé jellemző az ilyenfajta mértékletesség, azt hiszem, sokan csinálnának maguknak ebből nagyobb helyzetet). matkó tamás zenészként játssza végig az előadást, de néhány szituációban konkrét szereplő is, amikor (a sötét napszemüveg mögül) világosan kiderül, az elejétől a végéig szereplőként teszi a dolgát. akár az ő, színészileg persze periférikusabb helyzetéből is leírhatjuk az egészet: olyan ez időben és térben, mint egy részecske-jelenség: a centrumban a két nő és a bizarr családegyesítési őrületük áll, valamivel távolabb az őket körülvevő világ, a férfiak (ez p.cs.), még távolabb a világ, mint színházszerűen is megjeleníthető, s a legtávolabb, de még a rendszer részeként mi, akik közt, akikkel, akiknek élhetővé válik az egész. mindebben tökéletesen arányosak a résztvevők, így annyifajta bája és kecse mutatkozik ennek a bolondos történetnek, amiben szinte bárki talál magának valót. kitágítja a történelmet is, a színháztörténetet is, a mantrázott családköztontúságot is -- kedves iróniával. ami pedig ezen túl is a legnagyobb erénye, és amiért végre, hogy ildi: a szöveg pontossága, a matekos rend, az idők, a váltások belső rendszere, ahogy kilépünk valamiből, aztán majd újra be, a játékosság, magyarán. mindez egyébként szerényen profi -- szegényességet nem lehet látni a pedig (persze észrevehető) kisköltségvetésből, ami ugyancsak része a játéknak -- ha jól sejtem, egy montmarte-i kisszínház kb. hasonló helyzetben lehetett: az anyagiakból kevesebb, a közönség hódolatából nekik is több jutott.
és nincsen más, csak csakugyan (Cseresznyéskert, Szabadka)
szántó jános odavan*
bérczes laci újra a végeken rendezett. a végeken minden nehezebb, mint a centrumban (elekrtonnak lenni nehezebb --> felhőlét, mint atommagnak, úgy is mint protonnak, neutronnak meg nem is szólva). a végeken ezért másmilyen a büszkeség. a végeken ezért (mert nincs másik harminc) sokkal fontosabb egy színház, egy előadás, egy cseresznyéskert.
ez a szabadkai: hagyományos (ami nem szitokszó, hanem azt jelenti, nem keményíti fel az egészet, hűségesen megidézi a csehovi világot, gondolkodást, ami rettentően keserves, hiába olyan mulattató a humora), determinált -- az előadás a végén direkt utal is a három nővérbe írt, azóta híressé lett szövegre: Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva – nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk
mondjuk nekem ettől a szövegtől mindig széles jókedvem lesz, ezt nem éreztem az előadás végén, talán mert addigra túlságosan is elkeseredett voltam. a hiábavalóságot úgy tudja csehov mondani, hogy azt mindennap meg tudnám hallgatni -- amúgy minden rendesen sikerült csehov előadásból szól is: ebből is szólt.
*azt hiszem, azért lett nagyon rossz kedvem, mert megszólalt, hogy minek. szántó jános sok, hatalmas, vagyis állandó roppant erőfeszítéséből mi lett: meghalt, iszonyú halálban. az unokabátyám, akiről azt hittem, tudja, mit kell csinálni egy cseresznyéskerttel.
okosan van, minden truváj nélkül kigondolva ez, aztán megcsinálva, hogy biztosan belekerüljünk az egész nagy létröhejbe, amit csehov írt. miközben hagyományosan bánik a szöveggel (lehet, hogy belenyúlt, én nem vettem észre, bár valami mintha máshogyan szólna), egyáltalán nem illusztrálja azt. nyilván nem egy cé elem, hogy (velünk szemközt) a nézőtéri székek a fák, de hogy alólunk is kiszedik a "színpadi csehov székeket" a ház elhagyásakor, az hat. mindegy, ki, mikor találta ki: a nézővel is megtörténik. és egyetlen szobanövényt sem ismerek meg, így ami itt van, arról azt gondolom, könnyezőpálma.
nagyon szeretem, hogy nincs ellenszenves figura (persze, ez is csehovi, de hányszor nem sikerül már ez sem), sőt tényleg mindegyik szerethető, ugyanakkor mindegyik olyan hülye, hogy agyon kellene ütni (na, innen már érthető is az úristen -- már akinek adatott -- közönye). az is sikerült, hogy nem történik semmi, megjönnek, a birtokot elárverezik, lopahin tökfölöslgesen ágál, aztán az övé lesz minden, a többiek pedig szerteszélednek. a világuknak annyi. a világuk persze ilyen is, olyan is, ahogy az azt követő meg máshogy lesz ilyen meg olyan.
petya (pálfi ervin) szellemről szóló nagymonológja alatt mindenki más eszik, sőt odaadja magát az evésnek. nem nemfigyel, hanem eszik. mit lehet mondani, ez mindennél többet mond (olyan finoman van az egész, p.e. pláne, hogy persze mindez nem szájbarágás)
az egymásra figyelni; az élni; a jelenben lenni; a világra, magukra kíváncsinak lenni képtelenek folyton valami / valaki távoliról gondolkodnak (ki tudja, miről, gyaníthatóan a nemlevőről, ami /aki egy végső jó és igaz megtestesülése: leegyszerűsítve a szerelem). múlik el ez az egész hiába. az előadás az azonosság élménye, mert mi is érezzük ugyanezt legalább néha, ahogy peregnek ki a perceink a markunkat csiklandozva.
a tér, hogy színpadon ülünk, eleve élményszerű, működő (hogy a szekrénynek mondott nagy ládán yugoslavia felirat van: az mindjárt megnyit egy másik értelmezési tartományt is, és ettől fogva máshogy is nézzük az olcsó költségű tárgyi világot), a jelmezek azonban annak ellenére, hogy az érthető szándékuk szerint nem rosszak: ami lett belőlük, az menthetetlenül csúnya. mihajlo jancilkin firszéről és kalmár zsuzsa varjájáról nehezen vettem le a szemem, csernik árpád lopahinja pedig mentes a kicsinyességtől, amennyire csak belefér ebbe az alakba, érző lelkű. és mindenki más is teszi a dolgát, hozza a figurát, az érzést.
mindegyik szereplő körül ott lebeg, kering felhőként a vágyuk, ami valami teljesen más, mint ami van. és ettől hol ide, hol oda szédülnek, mit sem tudva arról, hogy igazán hol és miben vannak. ezt a szédültséget aztán még felerősítik, minthogy egymást is tolják hol a mézillatú múltba, hol a mézillatú jövőbe.
mindezt kissé reflektálja az előadás -- éppen csak annyira, hogy jelzi, ahhoz képest már itt vagyunk. a muzsikusok a színházi szituációt állandóan jelezve a sarokban ülnek, a műszak jár-kel, firsz egy nézőtérről kivett székben ücsörög előttünk, szemben a cselekménnyel (egyébként néhány mozzanat köztünk, nézők közt játszódik), mint mi magunk is, néhány mondat pedig már attól is másként hangzik, hogy mi is ott vagyunk. itt. és mi már csak tudjuk, szántó jános odavan.