mindjárt ránk dől ez az egész (Lángoló kerékpár, Bárka)
beteljesült az utóbbi időszakban egyre erősödő paranoiám. tartunk a háború felé. újra. még nem értjük a jeleit, mint ahogy annakidején (a 2. vh.) nem értette a virágos ruhában le-/ nem bombázott nagymama. nem értette, mert mit érdekelte volna előtte annyi érdektelennek, elkeserítőnek tűnő dolog, amin úgysem tudott volna változtatni, csak szomorkodni vagy idegeskedni. és attól előbbre lett volna? nem. tehát igaza volt. most is igaza van mindenkinek, aki idáig már el sem jut az olvasásban, mert kit érdekel az idegbeteg, aki háborútól retteg.
a szerző és igazító: dorota masłowska és kabai lóránt korosztályi sztenderdeket csinált (nyilván nyelvileg) -- ezt követte le, ebből építette fel az előadás a világot / a víziómat. ez a megélhetési küszöb alatt magukat és egymást romboló emberek nyomorult (és rohamosan bővülő) világa, továbbá a ker.tévék minden mozzanatában hazug világa (ez a megvalósult kemokrácia) <-- a szavak jelentésének módszeres eliminálása már megtörtént. amire megjelenik a show műsorvezetője, már nem tudok nevetni sem. (nagyon félek, hogy mit lehetséges ebből az előadásból megérteni -- b. közel* tényszerű volt, de vértelen. márpedig ez vérre megy. mert amikor óriási tömegek mennek ún. béketüntetésre az ún. nemzetért; azonban a tüntetés élén nagytőkések és minden emberi minőségtől megszabadult <b.zs.> illetve bulváridióta <p.a.> szócsövek, akik a rendszerszerűvé kidolgozott állami korrupcióból milliárdossá lett dölyf <v.> és társai mellett, akkor vérre van a menés.)
*mond tökéletesen lényegtelen kifogásokat, de ezt leszámítva annyira tényszerű, hogy nekem nem is kell elbeszélni az egészet.
a színészek, a rendező és minden résztvevő pontosan tudja, miben vesz részt -- felemelő, hogy így lesújtottak.
revízió* (A csárdáskirálynő, Székesfehérvár)
*1. a kaposvári csárdáskirálynőé (nem hiszem el, hogy ilyen hülyeséget írok, de ha függetlenítem a színészektől -- ez tényeg teoretikusan is hülyeség, de --, akkor ez most mélyebbre ment. szenvedélyesebb, kiábrándultabb, a szerelembe is több fájdalom keveredik és az a novara most is süllyed, sőt sőtebbül süllyed)
*2. a székesfehérvári színházé
*3. a műfajé (a csárdáskirálynőé, az éljen a szerelemé!)
*4. trianon
le a franciákkal! ez a sok helyen elhangzó mondat elsősorban a pezsgőre vonatkozik (ez a dramaturgia: a koccintásnak mindig oka van, így helye) és egy másik elsősorban pedig a birodalomvesztésre. az is megérne egy triatlont, hogyan fricskázza dédelgetve ezutóbbit az előadás: a romantikus álmok hétköznapisága a cigányozó (gyünyürű posztmodern gesztussal idézi a csak egy szöget mohácsi -- nem magát, az előadást szokta posztmodernül szeretni, nyilván a közösen megélt munkák nyújtotta mulatságokat, a résztvevőket sat., mert színházi nyelvében él ő is, amit nemzett; a múltat meg minek tagadni, jobb inkább alkalomadtán azt is megragadni), svábozó világ (vagy ki merne olyan marhaságot csinálni egy komolyan vett operettben, mint mohácsi: ahogy a második fellvonásban az angol vendég párja éles hangon szinkrontolmácsol, a dalt is készséggel fordítva...) mégiscsak operettország. ez a mohácsi színházára oly jellemző kettősség végigvonul az egész előadáson.
már a zenekar is így él (az első felvonásban, mintha valami katonai ébresztőt fújtak volna, harsogtak a rezek: ha a hazáról van szó, nyilván dagad a mellkas. utána megneszeltük a praktikus okát -- pedig már lám, érteni is véltem, hogy így vizsgáztatják a muzsikusok az éneklő színészeket hazaszeretetből -- a fluktuálódó zenekar fúvós szekciója nem tudta, hogy nincs mikoroport, úgyhogy tolta neki.), érzelmes, lendületváltásos, hangulatokkal differenciáló, bátran reflektív zenei világot adtak az előadás alá.
az előadás, a darab nyomán egyébként (azon kívül, hogy a monarchia végéről, a világháborúról és annak máig tartó hatásáról,) a szerelemről szól. mi lehetne ideálisabb műfaj erre, mint az operett -- ugye, ha már nincsenek szavak (persze vannak: dalolva. hogy mondjuk az asszony összetör [mintegy megágyazva az előadás testiségének, edvin puma teljes testtel istenien elvágódik: pontosan az összetör szóra csapódik be). hogy a szerzők a világégést összeengedik a szerelemmel, nemcsak realitás, de költőiség is, ha már... mohácsi csak engedi ennek a vadságát megjelenni: ahogy lökdösődnek a férfiak egymással, aztán nőkkel, az egészen életszerű (persze, színházi nyelven, őszintén), pofon is csattan, majd egy, utána még egy pár táncol valcert az erőszak esztétizálás határán: a férfi hátrafogja a nő két kezét, és a megmarkolja a haját, így feszíti hátra a fejét, aztán ebből még össztánc is lesz, micsoda idők (háborúsak, ja, a koreográfus riccsó). a boldog véget meg már úgyis tudjuk, a szerelem és a barátság pedig legjobb esetben ilyen.
az első felvonás az orfeumban játszódik, ahova egyre inkább beszivárog a külvilág. igaz, már az első pillanattól érezhető a vég kezdete radnay csilla sylviájának (merthogy román;-) búcsúfellépésével, és a széledni nem akaró, a világot mulatsággal kizáró társaság fanyar kedvével. semmi nem kitaláció: a grófok és elvtársak sem jópofa ötletből vannak egy színen -- ez a vicces valóság volt, ahogy ady bandi is -- csizmadia gergely tényleg olyan részeg, mint egy lánglelkű költő.
a második felvonás egyik fontos eleme az akvárium (egy másik megfejtése: a duna tévé -- ez is jól működik), az álló bál, a kékdunapezsgő, a szökőkút, a birodalom közepe, bécs, ahova magyar tisztek is bebocsáttatnak (na, megérik a pénzüket -- ha nem is euróban, akarom mondani koronában). gyönyörű a felvonásvég, tóth auguszta cecília vesztesként ott marad a báli botrány után, még a függönyt is ráengedik, de ő akkor is elénekli, kvittek vagyunk az élet meg én / nem fogok sírni nektek, bármi is ér.
a harmadik felvonás a fiumei kikötőben hajóavatás: károly oldalán sylvia (a bálban méltán sértődött meg, méghogy sezlonyett, és praktikusan lelépett a trónörökössel), a hajókeresztelő cecília hercegnő (aki a férjével együtt fogadkozik, elmegyógyíttatják edvin fiukat. na, lett is érzéstelenítés...), csermanek (aka kádár) jánoska nagy ignácot szaval, ünneplés, valcer. majd érkezik f.j. halálának híre, továbbá edvin, a még beteljesületlen szerelmes. a valcerban érnek boldog véget, ők is betáncolnak a hajóba, marad az üresség és a méltósággal süllyedő novara.
a díszlet, khell zsolt, a jelmez, remete kriszta -- hálátlanul természetesnek veszem, persze, hogy -- szellemes, szemrevaló. a színészek igyekezettel vannak (a szerelmespár mer nem játszani semmit, adják magukat, mohácsi megbízott bennük, igaza volt), aki feszül ebben a színházi világban, az is.
hogy ezt akarta, és valóra is váltotta a fehérvári színház, az reménnyel kecsegtet.
megnéztem újra, másik szereposztásban. többen beletalálni látszanak a játékba, a karakterisztikába. a 2. fv végén nem baszták rá a függönyt cecíliára, amivel a fv. véget el is rontja a nem látható nemszakember, és volt egyéb bicsaklás is. de öröm nézni. meg bánat (ahogy nekikeseredve éneklik, hogy túl az óperencián boldogok leszünk, az egy létfilozófiai állítás)
ragaszthatatlan szív (Ahogy tetszik, Trafó, Orlai Produkció, Hoppart, Nézőművészeti kft)
(mi lehet öt betű és a szívhez szól. hegedű? nem mert az hat betű. aki eddig nem tudta volna, itt megtudhatja.)
miért vonul ki onnan, innen, akkor, most, bármikor, aki kivonul? elmondják közülünk, a nézőtérről megszólalva, aztán húznak a színpadra, mint menyhárt jenőék, víg mihályék, müller péter sziámiék (pepe kis cseh tamást is hümmög). shakespeare vígjátékot írt (na, ja, ha a pokol a többi ember, akkor az vígjáték), koltai gábor nem vígjátékot rendezett (nála a pokol mi vagyunk, úgymond mi, rosalindával). alighanem shakespeare sem vígjátékot írt. (illetve a rendező nem annak olvassa, dehát ez innentől fogva hermeneutikai probléma is, sőt ha továbbmegyünk gadamerrel, akkor még ott a befogadói szándék, állapot, önkritika, erő sat.) a kérdésre nincs egyszerű válasz, és amit most mégis mondok, hogy az előadás mit állít, azt árnyalni kellene, de csak kicsit fogom, mert az mindenkinek a maga dolga (gadamerrel szólva): azért, mert nem szerették akkor, amikor kellett volna, hogy szeressék. nem tudom, van-e nagyobb kimondhatatlan szomorúság (mucsi jaques-e), mint amikor ezt kimondja magának az ember. mucsit azonban a zene szomorú boldoggá teszi. és ez az előadás vigasza is, ahonnan jönnek ezek a zenék, annak a kornak a vigaszai is voltak -- hogy azóta is azok-e nem tudom (mert nekem igen), de mintha most újra megszólalnának.
helláról szól ez az előadás. persze nem ismerem, csak emlékszem rá, amikor törékeny, finom kislány volt, ugyanezzel a hanggal -- talán karcosabb volt, bár lehet, hogy csak arra emléxem, hogy mintha másvalakinek a hangja szólt volna belőle, annyira szokatlan volt a külséjéhez képest. és játékos, természetes volt, nem színészkedő, mégis színész. amikor először láttam őket, (nekem) kitűnt. aztán a többiekből jobbnál jobb színészek lettek (kiss dia, herczeg tamás és a többiek -- hogy most ebből az előadásból emlegessek), és hella (néha fel-felbukkant) eltűnt. baleset, zűrök, nem tudom. de aki semmit nem tud róla, aki most látja először, azt hiszem, látja mindezt.
kérdés, mi ez a játék neki, nekünk. mire megy ki. az elején, a nézőtérről lejövet, éppen látom, elkéri zsótér zakóját, hogy abban induljon az erdőbe (a lakásba: az alig elvonatkoztató tér, és ruhák, vereckei rita, ideális az előadásnak, a korszaknak: az akkorit ma is értjük (lili 13, nem, azt hiszem sokat most nem értett a fejével, amit meg amúgy, az zavarba hozta). nem tudom, létezik-e a szakmában hellára jobban illő ruhadarab, mint zsótér zakója -- most jó volt rá. most sem színészkedik, játszik, valami határon mozog.
a nagy kérdés, és végig nem tudom eldönteni, mi van friedenthal zoltánnal, hogy a két testvér közül miért nem inkább kovács krisztián orlandó -- mert akkor el tudnám dönteni, hogy kész, az egész. de ez az orlandó (f.z.) semleges (romolj meg, ostromolj meg? á.), valamit játszik, de nem tudom, rosalinda milyennek látja, mit szeret meg benne. mit? vagy egyáltalán mi ez, ami közöttük van.
mondjuk hülyeséget mondok, mert k.k. valóban olivér: a tékozló fiú (akinek tényleg odaszólt a jegye) megtalálja a nőt, aki rá vár. ez a nő ideális, szép, okosan hallgat, tud második lenni a teremtésben. menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő... csipkebokor, [vessző.
hogy a száműzött herceg gyurcsány, orbán (természetesen ilyen nem volt az előadásban, csak kódolok) vagy bárki, tökmindegy, de érdemei szerint takarodik: semmi romantikus póz. aztán az erdőben megmutatkozik az eleganciája és a középszerűsége is (nemcsak praktikusan ugyanaz a személy, hanem ténylegesen is adja magát, hogy a a hatalom másvalakivé alakítja az embert). katona lászló keveset mutat -- tőle ez kevés. tudom menteni persze (mert nem lehet nem szeretni, sőt) azzal, hogy nem akar túlszerepelni másokat. (esetleg meg kell nézni még egyszer, hátha csak nem vettem észre, amit kellett volna). sajnos abban nincsen szerencséje, hogy egyetlen ember van, aki mellett neki csak osztanak énekelni, még a hangjuk is hasonló, csakhogy h.t. ... őrá visszatérek.
pepe próbakő és szabó márta juci merész egyszerűséggel mutatják meg, hogyan kell élni és nem belehalni abba, ami van. jó nézni a finomságaikat, iróniájukat, reflexióikat.
kiss dia és barabás richárd ugyancsak sokszínűen és kecsesen játsszák el a szerelmi üldözési drámát, ami kívülről nézve mindig ilyen idétlen.
kárpáti péter és sediánszky nóra tiszta helyzetet teremtenek az egészhez: a szerepeket újragondolják, nemcsak szabó lőrincet állítják kész helyzet elé, hogy neki most, ebben a pillanatban kell beszélni, hanem kirántanak sokmindent és jól beleírnak egy többfunkciós tomit. herczeg tamás úgy énekel, mint ahogy egyik zenész sem tudott soha (csak a tényszerűség kedvéért mondom, hogy víg m. ma is mindent visz, nem baj, hogy makacs szájzár és olvasószemüveg-rockandrollt játszik), mindezt rendkívül szerényen. ha a zene nem ipar lenne, ezzel a hanggal, figurával szakisten lehetne. éjjel-nappal tudnám hallgatni. itt nincsen könnyű helyzete, mert vannak lukak a szerepében, amit ő konstruktívan megold (mint egyébként mindenki: kimegy, ha nincs keresnivalója), ám a végére kérdés, mi van vele. s bár rendkívül nézőbarát az előadás tömörsége, de ő elvarratlan szálként lóg ki (fenntartom, hogy elvette a figyelmem a zene). hogy mucsi végül még ennél is kijebb megy, az persze tisztázza a véget, továbbá még az is, hogy visszajön és ő megy helláért, hogy hagyja már a fenébe, hiszen vége.
ez most így tetszik.
hogy nem vagyunk egyedül, nosza (Hoppláda, Kokainfutár, Nyíregyháza)
1. a gyerekek szeretik a jó színházat
2. a gyerekek szeretik a rossz színházat
3. a gyerekek nem szeretik a jó színházat
4. a gyerekek nem szeretik a rossz színházat
5. a színház szereti a jó gyerekeket
6. a színház szereti a rossz gyerekeket
7. a színház nem szereti a jó gyerekeket
8. a színíház nem szereti a rossz gyerekeket
tegnap 1. 5. 6. volt -- és ami (nekem) a legjobb, én is lehettem gyerek, pedig azt fel se tudom felidézni, mikor volt, ahogyan most: élénken figyeltem, hogy mi lesz, mert nem tudtam. fridrik noémi olyan könnyen ugrált a játszótéri gonosztevő és a játékosan kíváncsi között, hogy állandóan érteni akartam, miért csinálja ezt vagy azt, fellinger domonkos (sziszi, meg kell nézned, olyan, mint igor nagyban, de kiköpött!, csak ebben sokkal szelídebb, defenzívebb figurát hoz, mint az emlegetett nyanyanyomorító) olyan, akinek minden kislány odaadná az uzsonnáját. nagyidai gergő pedig érzi a közönséget, mint a jókutya a távolodó vihart -- amikor elsőként bejött, nem hittem, hogy a gyerekek abbahagyják a visítást, hangos örülést, de pergődobbal, szó nélkül megcsinálta. úgy játszottak hárman, hogy elnéztem volna még órákig. (pedig ki nem állhatom a gyerekelőadásokat, mellékesen a saját gyerekeimen kívül a gyerekeket se -- kb. 13 éves kor alatt. szerencsére az enyémek már nagyobbak, úgyhogy nem kell elviselni a kishülye haverjaikat.) egyébként felnőttváltozatban is elnézném a sztorit.
a kokainfutár szórakoztató volt, a prológ, közjáték, nekrológ versek jók, de nem kéne elmondani őket. tökfölöslegesek (annyira meg nem jók, hogy tökfölöslegesen elmondja őket valaki). elég a posztmodern marhulás anélkül is. (amúgy se szólt senki egy vak hangot se, hogy legyen-e szünet vagy ne -- nyilván egy mikrofonnal elidegesített rajzolt bajuszos lányhoz épeszű néző nem szól, ha nem üti a fejét nehéz tárggyal.) az elrajzolt figurákat lehetett nevetni -- pontosak, együtt vannak, a színészek édesek, jó az egész húzása, a ritmusváltások szépek. a hétköznapiból bulvárizgibe forduló történet meg készen lett. a bolond díszlet is működött alattuk, és a jelmez pedig rajtuk.
nagyon szeretném tudni, mivel ragasztották oda könyveket (bármivel próbálom, néhány óra múlva lifeg a cipőm talpa)
beszélgetés
csak a kezemet figy (ÉS nov. 11. Esterházy Péter Ünnepi ujjgyak)
hanem mert figyelmesen, erővel, áhítattal, szenvedéllyel, kérlelhetetlenül, soha nem nézni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben, elegánsan nézni, nagylelkűen, úgy nézni, mintha siralomházban néznéd az utolsó előadást...
életre-halálra nézni
meg szavakkal elmondani azt, amit szavakkal nehéz
(meglett a gyűrűről hiányzó szirom, korallból és hajni jóvoltából. hogy hiányzik a tenger)
az írást is meg kell tanulni, az is szakma, de talán linkebb, mindenesetre nem okvetlenül kellenek tanárok a tanuláshoz
Most kaszás vagy baszás (Woyzeck a Highvelden, Vertical Road, Marozsán interjú)
Már október elején láttam, de gondoltam épp aktuális, majd összevetjük a Büchner töredékeket, amiket az évadban láttunk, a Tom Waits-eset (Kamra) a William Kentridge és a the Handspring Puppet Company (Trafó) bábos, animációs verziót, meg a "Jelest". Egészen eddig a Jel Színház Woyzeck-je volt a kedvencem, amelynek a pillanatképeit, Nagy József hibátlan, tértől, időtől független, bár gyanúsan délvidéki, szalmás, skanzenes beállításait rég a fejemben hordom (mint a szarvadat te nyúl belül, miután jól falnak mentél megint a kurva görkoriddal). 1994-ben készült a a délszláv háború idején és húsz évvel utána láttam, de kétlem, hogy ne lett volna ugyanolyan erejű ez a skizofrén dráma, mint születésekor. Büchner azért, bármekkora bajban volt, hogy csak töredékesen tudott írni, büszke lehet magára mekkora lehetőséget hagyott a színházi népre. Ebben a kiszolgáltatottság őrületben mindenki megmutathatja magát. Az egy szűk térben fetrengő bolond banda mozgás színházának minden szereplőjébe Woyzeck bújt Szkipénél, az elmeháborodott kisember. A johannesburgiak 1992-es, szintén nem békeidős, hanem apartheides és azóta is repertoáron levő, világutazó előadásában az élőhalottak mozgását idéző vajang-bábok emlékeztetnek a Jel-es hús-vér karakterekre és ez a continuitás önmagában is hátborzongató. A játéktér emitt egy kihalt ipari táj, amely szintén bárhol lehetne, Woyzeck nem katona, hanem földmunkás, viszont szintén mindenki gyagya, nyomorultan az. Ez az előadás azonban egy agyonfaragott ceruzahosszal vezet, mert a világcsúcs Kentridge időtálló animációin kap gellert a sztori és száll el. A fejekben zajló őrületet a háttérvetítő komor grafikáin követhetjük. Amit a főhős csak látni vél, például amikor az asztalterítéses jelenetnél megszállottan törölgeti a foltokat, amik nincsenek is, a nézők láthatják a vetítővásznon, szinkron ritmusban a lenti mozdulatokkal, hogy igen is kidőlt. Ágnes asszony a konyhában....Így teljes és végzetes káosz lesz úrrá a színpadon, utazó pantheon lesz a produkció, nyomorult benne minden nő és férfi, degenerált benne minden közösségi viszony és rémület az a csecsemő, a faragott arcú, ahogy feleslegessé válik, árva lesz, miközben vérbe borul a csendes éj.
Kifelé menet egy párbeszéd a telt ház peremén, normálisnak kinéző pártól:
- na, már te is félsz a kaszástól?
- nem, én most már a baszástól.
Hát így is el lehet mondani.
Lazításként meg itt egy Akram Khan darabról revüről (szintén Trafó) és egy interjú Marozsán Erikával, aki már nem csak a Cabaret című darabban, de A bál-ban is látható
elmentek anyátokba (litera.hu)
ez a mai litera-mottó:
hamvazó cigaretta-vég (Két néni, ha megindul, Örkény)
soha rosszabb halottak-napját. gáspár ildis volt rendesen. vagány az alaphelyzet --annyira szeretem, hogy egy szemernyi pr-szándék sincs az egészben: hát kinek is lehetne eladni, hogy két öregasszony bénázik egy hamvvederrel, amiben az anyjuk van, és időnként összekapnak a múlt kövén -- a sanzonok istentelen jók, mert kiss judit ágnesnek is testhez áll ez a szerelem-halál-önirónia 3d. amikor ott ülünk az örkény előterében kétszer három szép szimmetrikus sorban, mint a fejfák, akkor jövök rá, hogy ezt a teret nyilván egy temetkezési vállalkozó hozta össze. takács nóra diána és bohoczki sári pedig viszik az egészet (csak halkan mondom, nincsenek még elég jól együtt, de azt hiszem, olyasmit hiányolok, ami csak idővel tudhat meglenni), polgár csaba pedig sokravaló francia férfiként több románcos figurát is hoz (az ő figurájá/it ildi írta bele, amivel, bár olvasatlanba beszélek, de gyanítom, nagyon használt az egésznek). olyan finom humorral és arányérzékkel dolgozik, hogy felerősíti a két színésznőt (a magyar színházi hagyományok szerint kevéssé jellemző az ilyenfajta mértékletesség, azt hiszem, sokan csinálnának maguknak ebből nagyobb helyzetet). matkó tamás zenészként játssza végig az előadást, de néhány szituációban konkrét szereplő is, amikor (a sötét napszemüveg mögül) világosan kiderül, az elejétől a végéig szereplőként teszi a dolgát. akár az ő, színészileg persze periférikusabb helyzetéből is leírhatjuk az egészet: olyan ez időben és térben, mint egy részecske-jelenség: a centrumban a két nő és a bizarr családegyesítési őrületük áll, valamivel távolabb az őket körülvevő világ, a férfiak (ez p.cs.), még távolabb a világ, mint színházszerűen is megjeleníthető, s a legtávolabb, de még a rendszer részeként mi, akik közt, akikkel, akiknek élhetővé válik az egész. mindebben tökéletesen arányosak a résztvevők, így annyifajta bája és kecse mutatkozik ennek a bolondos történetnek, amiben szinte bárki talál magának valót. kitágítja a történelmet is, a színháztörténetet is, a mantrázott családköztontúságot is -- kedves iróniával. ami pedig ezen túl is a legnagyobb erénye, és amiért végre, hogy ildi: a szöveg pontossága, a matekos rend, az idők, a váltások belső rendszere, ahogy kilépünk valamiből, aztán majd újra be, a játékosság, magyarán. mindez egyébként szerényen profi -- szegényességet nem lehet látni a pedig (persze észrevehető) kisköltségvetésből, ami ugyancsak része a játéknak -- ha jól sejtem, egy montmarte-i kisszínház kb. hasonló helyzetben lehetett: az anyagiakból kevesebb, a közönség hódolatából nekik is több jutott.
és nincsen más, csak csakugyan (Cseresznyéskert, Szabadka)
szántó jános odavan*
bérczes laci újra a végeken rendezett. a végeken minden nehezebb, mint a centrumban (elekrtonnak lenni nehezebb --> felhőlét, mint atommagnak, úgy is mint protonnak, neutronnak meg nem is szólva). a végeken ezért másmilyen a büszkeség. a végeken ezért (mert nincs másik harminc) sokkal fontosabb egy színház, egy előadás, egy cseresznyéskert.
ez a szabadkai: hagyományos (ami nem szitokszó, hanem azt jelenti, nem keményíti fel az egészet, hűségesen megidézi a csehovi világot, gondolkodást, ami rettentően keserves, hiába olyan mulattató a humora), determinált -- az előadás a végén direkt utal is a három nővérbe írt, azóta híressé lett szövegre: Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva – nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk
mondjuk nekem ettől a szövegtől mindig széles jókedvem lesz, ezt nem éreztem az előadás végén, talán mert addigra túlságosan is elkeseredett voltam. a hiábavalóságot úgy tudja csehov mondani, hogy azt mindennap meg tudnám hallgatni -- amúgy minden rendesen sikerült csehov előadásból szól is: ebből is szólt.
*azt hiszem, azért lett nagyon rossz kedvem, mert megszólalt, hogy minek. szántó jános sok, hatalmas, vagyis állandó roppant erőfeszítéséből mi lett: meghalt, iszonyú halálban. az unokabátyám, akiről azt hittem, tudja, mit kell csinálni egy cseresznyéskerttel.
okosan van, minden truváj nélkül kigondolva ez, aztán megcsinálva, hogy biztosan belekerüljünk az egész nagy létröhejbe, amit csehov írt. miközben hagyományosan bánik a szöveggel (lehet, hogy belenyúlt, én nem vettem észre, bár valami mintha máshogyan szólna), egyáltalán nem illusztrálja azt. nyilván nem egy cé elem, hogy (velünk szemközt) a nézőtéri székek a fák, de hogy alólunk is kiszedik a "színpadi csehov székeket" a ház elhagyásakor, az hat. mindegy, ki, mikor találta ki: a nézővel is megtörténik. és egyetlen szobanövényt sem ismerek meg, így ami itt van, arról azt gondolom, könnyezőpálma.
nagyon szeretem, hogy nincs ellenszenves figura (persze, ez is csehovi, de hányszor nem sikerül már ez sem), sőt tényleg mindegyik szerethető, ugyanakkor mindegyik olyan hülye, hogy agyon kellene ütni (na, innen már érthető is az úristen -- már akinek adatott -- közönye). az is sikerült, hogy nem történik semmi, megjönnek, a birtokot elárverezik, lopahin tökfölöslgesen ágál, aztán az övé lesz minden, a többiek pedig szerteszélednek. a világuknak annyi. a világuk persze ilyen is, olyan is, ahogy az azt követő meg máshogy lesz ilyen meg olyan.
petya (pálfi ervin) szellemről szóló nagymonológja alatt mindenki más eszik, sőt odaadja magát az evésnek. nem nemfigyel, hanem eszik. mit lehet mondani, ez mindennél többet mond (olyan finoman van az egész, p.e. pláne, hogy persze mindez nem szájbarágás)
az egymásra figyelni; az élni; a jelenben lenni; a világra, magukra kíváncsinak lenni képtelenek folyton valami / valaki távoliról gondolkodnak (ki tudja, miről, gyaníthatóan a nemlevőről, ami /aki egy végső jó és igaz megtestesülése: leegyszerűsítve a szerelem). múlik el ez az egész hiába. az előadás az azonosság élménye, mert mi is érezzük ugyanezt legalább néha, ahogy peregnek ki a perceink a markunkat csiklandozva.
a tér, hogy színpadon ülünk, eleve élményszerű, működő (hogy a szekrénynek mondott nagy ládán yugoslavia felirat van: az mindjárt megnyit egy másik értelmezési tartományt is, és ettől fogva máshogy is nézzük az olcsó költségű tárgyi világot), a jelmezek azonban annak ellenére, hogy az érthető szándékuk szerint nem rosszak: ami lett belőlük, az menthetetlenül csúnya. mihajlo jancilkin firszéről és kalmár zsuzsa varjájáról nehezen vettem le a szemem, csernik árpád lopahinja pedig mentes a kicsinyességtől, amennyire csak belefér ebbe az alakba, érző lelkű. és mindenki más is teszi a dolgát, hozza a figurát, az érzést.
mindegyik szereplő körül ott lebeg, kering felhőként a vágyuk, ami valami teljesen más, mint ami van. és ettől hol ide, hol oda szédülnek, mit sem tudva arról, hogy igazán hol és miben vannak. ezt a szédültséget aztán még felerősítik, minthogy egymást is tolják hol a mézillatú múltba, hol a mézillatú jövőbe.
mindezt kissé reflektálja az előadás -- éppen csak annyira, hogy jelzi, ahhoz képest már itt vagyunk. a muzsikusok a színházi szituációt állandóan jelezve a sarokban ülnek, a műszak jár-kel, firsz egy nézőtérről kivett székben ücsörög előttünk, szemben a cselekménnyel (egyébként néhány mozzanat köztünk, nézők közt játszódik), mint mi magunk is, néhány mondat pedig már attól is másként hangzik, hogy mi is ott vagyunk. itt. és mi már csak tudjuk, szántó jános odavan.
kurzusdráma kurzus (Pillantás a hídról, Örkény)
a prekoncepcióval érkező nézőt (miller többedszerre összeterelte balosságát --ami az akkori amerikai kurzussal kritikusan és bátran szembement -- és a görög dráma-ideáját, aztán közepes ügyesen megírta az újsághírből ezt a darabot) kellemes meglepetés éri. az előadás finoman előtárja ennek a balosságnak az aktualitását, a napi hírek borzongatóan klappolnak.
a végén persze helyére kerül ez az öröm, mert jó játék ez az előadás, de amiért nem megy mélyre, az éppen a dráma esendősége: a nyers erő, a megkérdőjelezhetetlen tehetség hiánya -- ahogy f.a. mondta a rendezőről: hiába okosfiú, ha nem megy át az atomerőmű falán is.
a jelmez-díszlet (izsák lili), a dramaturgia (gáspár ildi), a rendezés (mácsai pál), a kar (a néhány színészt feldúsították a műszakkal -- ez pl. egy apró válasz is a kor kihívásaira, jó válasz mégpedig) és a színészek közösen felépítenek egy ívet: a talán 60-as évek dizájnjában szappanoperás kiállításban. ebben benne van a narrátor is, az ügyvéd (epres attila) -- a tvshow-kat megelőző ábrázolással. a szöveg pedig elindul a papírízű béna mondatok igyekezettel való mondásától, és eljut oda, hogy egyre nagyobb súlya van a kimondottaknak (ha jól figyeltem, egyre kevésbé ügyetlenek ezek a mondatok) és egyre valóságosabb az egész (lsd. az élet a legjobb író). mindehhez megrázóak a megszólaló dalok: olyan elemi erejük van, ami nélkül ez az előadás teljesen mást jelentene. ezek mutatják meg az érzések valóságosságát.
a szöveg emelkedését követi a játék is: a színészek megépítik a maguk ívét, für anikó, törőcsik franciska, polgár csaba, debreczeny csaba eljutnak egyről a kettőre, majd a háromra (ha a dimenziókat tekintem inerciarendszernek;-), azonban csuja imre mintha kettőben kezdené és kettőben is maradna. nem tudom eldönteni, hogy ez direkt volt-e (mert akkor azonnal megmondom, miért, sőt miért volt jó -- hiszen ennek a figurának a nagy drámája az egész, ami azért tragédia, mert nincs rá megoldás. változatlanul nincs a "helytelen" szerelemre megoldás, ezért a szándékolt másfajta alakítása), vagy nem (hogy ő azért ilyen, mert ennyit tudott ezzel kezdeni: egyféle, hamar megunható, semmit nem mutató, semmi rezgést nem keltő egyhelyben-szenvedést). talán mindegy is, de én az elsőre gondolok (mert a kritikusnak a jószándéka a munkaeszköze).
elmegy az agy (A filozófus, Katona)
tudom, a filmjeit szokták, de én szeretem gothár színházi rendezéseit is (az én vagyok a te, nemzeti, is szeretnivaló).
a bessenyi györgy-i alapanyag inspiráló lehetett: világlátott, de titokzatos férfi, a filozófusesszencia (kor és élettörténet szerint) önelemez, szellemesen kor és helyrajzol. az előadásban is volt munka, költészet, színházi esendőség (botok dőltek;-). a szöveg azonban aritmikus volt, néha unalmasan nyúlós, néha felvillanyozóan velős, de elég hamar már nagyon kiszámítható volt. és hogy minden színész pont abban a szerepben volt, amiben szokott, azt kifejezetten nehezményeztem (mészáros béláról már nagyon szeretném megtudni, miféle színész, ha nem szolgálót játszik -- bár nem csodálkoznék, ha a szerződése cselédszerepekre szólna. azt hiszem, nem lehet a topon ettől. tudom, hogy játszott már nagyon ritkán mást, de az akkor arról szólt, hogy most kivételesen nem szolgáló, annyi történt vele akkor.) de kocsis gergő alakítása közéletről, médiáról, kommunikációról parádés volt (ha illene ilyen rossz szót használni egy jó dologra), tükröt tartott a hülyeségeinknek, közben még szakmailag és emberileg pörgött a fején (ez egy metafora, vagy mi). a szerelmespárok: a voltak, a lettek, a nem azok is rendben voltak (játszottak a színészek) -- aki nem látta, ismeri: van egy filozófus férfi és egy hozzá tán fogható nő (aki leginkább attól más, hogy hisztérikusan van ábrázolva -- aminek tenki réka, amennyire emberileg lehetett, ellenállt), és nem érdeklődnek a szerelem, a másik iránt, mint ahogy mindenki körülöttük. sőt kissé megvetik őket és kívül / felül / állónak tartják magukat (a nő erre nem büszke, a férfi igen). aztán beüt köztük is a szerelem. ennyi. nekem a végén azért maradt egy ilyenféle érzet, de ez már alig tartozik ide, ez csak egy elvi kifogás, mert ötvös andrás a gyakorlatban nem adott erre okot. ez az előadás egy rendes férfimunka.
A tánc sötét oldala (II. Butoh és Előadóművészeti Fesztivál)
Kae Ishimotó és Ko Murobushi nevét meg sem tudtam jegyezni a beszélgetés közben az Itt van Japán című rendezvény előadásai után. Egy papírra jó nagy betűkkel fel kellett írnom, de nem is ez a lényeges, hanem, hogy a két butoh előadás utáni diskurzus milyen utazás volt velük. Gondoltam majd én, de ők vittek le békába engem néhány jól irányzott mozdulattal. A kérdéseimre folyton "kerülő", példázatszerű válaszokat adtak, történeteket meséltek találkozásokról, társadalmi állapotokról és a semmi táncának (mert a butoh esküszöm nem tánc) mozdulataival kísérték azt, illetve a fenéket kísérték, a szavak és a mozdulatok egyszerre hagyták el a testüket. Színház volt ez is, helyspecikfikus, amelyből világosan kiderült, hogy a butoh gyakorlatilag bárhol művelhető. A közönség ámulta az újabb és újabb válaszok kapcsán tartott privát butoh performanszokat és örült, hogy még ezt is láthatja a pénzéért. Ahogy Ko mondta, ő legszívesebben valami homokos tengerparton, vagy elhagyatott gyárépületekben adná elő a darabjait, de nem okozott neki nehézséget a széken ülve mikrofonnal etűd kivitelezése sem. Mindez olyan élmény volt, ami megerősített abban, hogy mégis csak érdemes az alkotókkal közönség előtt beszélgetni közvetlen az előadás után. Amennyiben japánok. Érdekes, hogy a közönség soraiban csak japánokat láttam aludni, viszont, amint meg lettek szólítva, bárhonnan tudták folytatni a történetet, úgyhogy igazából nem is bóbiskoltak, hanem csupán koncentráltak, mint a kőszínházi zsöllyében Csáki Judit.
Ezt tanultam aznap a felkelő nap országáról. Meg a butoh lényegét, hogy mégis csak tánc, ha mozdulatlan is, közben meg a Weöresnek a Kőbéka lassan ment kezdetű verse járt a fejemben folyamatosan. Mégis csak tánc ez, miközben költészet, történelem és egyúttal filozófia.
A fiatal Kae konkrétan a dzsesszbalett felől jött a belassult táncszínpadra, Ko a "vénember" pedig feltehetően már így született. Mégsem volt köztük lényeges különbség, mindkét előadás: Az átváltozott lány és a quick silver is magába foglalta az ötvenes években, a tradicionálissal szemben álló avantgarde művészetként létrejött butoh alapvetéseit, miszerint felállni sem könnyű nekünk, hát még járni, mozogni milyen kínos. (Nekem néha rágni, nyelni is.) Teljesen nonszensz egy nyugati embernek, hogy erről szóljon a tánc, holott erről szólnak neki a mindennapok, az élet, az evolúció. Ko persze hitelesebbnek hatott a mára szinte tradicionálissá vált butoh szempontjából a fémszoborrá változtatott testével, míg Kae viszont kortársabbnak a folytonos átvedléseivel, a túlzott pantomimikus rájátszásaival (ezt nem jól viselem) és a különböző más műfajokból hozott mozdulatsoraival. A legjobb azért az volt, hogy a színpadon kívül, jelmeztelenül sem voltak képesek másképp, csak megfontoltan viselkedni, a butoh tehát bennük van és nem kívülük.
Könyörgöm ne hagyja abba (Arcus Temporum VIII.)
Kirándulásunk a katolikus menzán nem igazán sikerült, a gyönyörű modern épület ellenére, luxus lett volna nekünk, mégis az egész fesztivál meg olyan volt a helyszíneivel együtt, mintha a fejünk fölé lógna az isten gyantázott lába, csak meg kéne fogni, de olyan szemérmetlenül egyszerű volna így. Inkább nem is néztünk felfelé a csárdából kijövet, csakis a tájat meg a színpadokat.
A fesztivál képzőművészeti és színházi programja idén is feltette a kérdést: Lehet-e a történelmi falak közé betörni új időknek új dalaival? És persze ismét bebizonyosodott, hogy a reverenda és a modern művészet nem feltétlenül áll kibékíthetetlen ellentétben egymással. Varga Mátyás és Hudi László szervezők erős hidat vertek a két világ közé. (Na jó, volt kis hümmögés, tabuzás az egyházi oldalról, esztétai részről meg minősítés, de az esti kamilla szagú szélben, fáklyák között egyszerűen lehetetlen volt elrontani a hangulatomat.)
A képzőművészeti program keretében Baglyas Erika: Lélekvesztő című helyspecifikus installációja volt látható, és sötétben volt igazán élvezhető. A Blair Witch Projekt főszereplőit is megszégyenítő bátorsággal, Nyúl infantilis ijesztgetései és Papp kollegina riposztjai közepette, meg Jászai kolléga bravúros film üzemmód világításának segítségével közelítettük meg az arborétum kis barokk házát, és találtunk rá az egyszerű és konkértan sugárzó műre: fehér derengő homok alapon egy csónak kerete foszforeszkált zölden és könnyedén. A kis pagoda ablakain keresztül látható jelenés szédítő emlékét cipeltük a következő kivilágított helyszínig tovább, mint „szótlan társat”, amely az elveszített embereinkért mondatott az újhitetlenekkel egy imát. (Azóta is visszatérő mise. ) Rájöttünk, nem kell eldönteni többé, hogy diszkóba járjunk, vagy templomba, inkább Baglyas Erika projektjeire megyünk.
A napi színházi program első felvonása az apátsághoz tartozó Biomassza futómű modern épületében volt látható. Távoli emberekről szólt Faustin Linyekula kongói táncos-koreográfus Le cargo című szólója, illetve arról, milyen a kulturális- és társadalmi átmenet az egyes ember, esetünkben a táncművész szempontjából Európa és Afrika között. A stílusosan forró szél járta hangárban, a táncos és mesélő, két könyv, egy kultikus szobor, egy notebook, valamint lámpák és recsegő hangfalak segítségével idézte fel gyerekkorát, a falujában élő emberek viszonyait és ünnepeit. Miközben arról elmélkedett hol verbálisan, hol az afro-tánc speciálisan, saját célra letisztogatott mozdulataival, hogyan lehet valaki kortárs táncos egy olyan kultúrából, ahol a táncnak egyedül szakrális jelentése van. Árulás-e ez, vagy önzés, miközben konkrétan hasznos, hiszen előadóművészként pénzt keres, amivel segíti az ottmaradtakat. A változó intenzitású mozgás sosem érte el az eksztatikus pontot, fegyelmezett maradt, miközben egy rugóra jártak a szakadárok lelkének izmai. A hangszórók pedig, mint égdörgés recsegtek a közben viharossá fokozódott széltől. Direkt sem lehetett volna hatásosabb.
Az álszent kultúra groteszk emlékművévé lett Gergye Krisztián: Áldozat című, ha úgy tetszik: oratórikus táncszínházi műve, földrészektől függetlenül. A Feltépett múlt trilógia 2. stációja (az elsőt Kőszegen mutatták be a nyáron ás állítólag véresebb) pimaszul kritizálta a szerzetesrendek csendjét a tabu felett. A szakrális ballada egy stilizált faluban, vagy egy apátság legelőin játszódik, szalmabálák között. Háttérben zenekar, főpap és boszorkánykórus, (Philip György és Ágens büntető hangjai) valamint színészek és egy leláncolt gyermek. Posztmodern álarcosbál hangulat Grimm mesei dresszkóddal. A táncos a messziről jött idegen, aki egy óriás fészekbe költözik, ott A vadász lelőné, de a közösségnek az ősi törvények szerint előtte meg kell tudnia, hogy kicsoda. Milyen a neme, ember-e vagy állat, veszélyes-e nőkre, gyermekekre? A hétpróba szinte szakrális show műsorba csap át, meg van, hogy horror. Kiderül, hogy a lény szexuális irányultsága az elfogadhatatlan, ha embersége rendben is. Ezért nyilván pusztulnia kell. A pátosz minduntalan humorba fordul, ám nem banális a vég. Ok Gergye könnyen emelkedettbe tud csúszni az egyébként barokkos képeivel, vagy melankólikusba akár, de az utóbbi időben, mióta "honfiúi" darabjainak a szövegeit is ő írja, azaz színházasodik, és csapata csiszolódik (Madák Zsuzsát, mint antidizőzt muszáj megemlíteni) mintha elővette volna a humora. Sose késő elkezdeni. Abbahagynia meg nem kell semmiképp. Utána már bámulhattuk a csillagos eget, meg a győri körforgalomban eltűnő bőröndös árnyalakot.
(A MaNcs-ban megjelent minderről egy rövidebb kritikám.)
gatyaszorítóbban (Kutyaszorítóbban, Zsámbék)
nem nagyon akaródzom az egészről, mert nem nagyon érdekelt. nem azért nem, mert annyira minősíthetetlen, csak nem elég érdekes. amiben talán az is benne van, amiért most írok.
nyafogok mindig, hogy a női színésznők, női rendezők, női olvasatok kutya helyzetben vannak, ezutóbbi talán nincs is, nálunk mármint nem létezik.
ezt az előadást kedvtelésből (a szó jóértelmében mondom) csinálták meg a fiatalok, illetve a fiúk. közben kiderült, hogy kell két nő is. így lettek benne színésznők. és így is használták őket. értem én, hogy ebben az előadásban villanásnyi rúdtáncok kellenek, meg anyját tolókocsikáztató kikamaszodott lány -- már ez elég beszédes kép egy női olvasat szerint, pláne, ha mindent összepakolunk, amire itt használva voltak, nemcsak mint nők, de mint színésznők. nem is lenne bajom, ha ez nem lenne általános.
és nehogy valaki azt mondja erre, hogy mikve, vagy mittudomén, mert nem ott, vagy a nane segélyvonalán, vagy az irodalmi centrifugában, vagy a drágám, hol a vacsorám című rádióműsorban akarom magam otthon érzeni, hanem a világban. adott esetben a színházban.
nyalka szép legények (Sziget, Hungarikum falu)
jártuk bizony
ez nem is színház. dehogynem. vicceltem. én is. (Mészáros Máté, Zsámbék)
és akkor most ugyezt kritikával.
van ez a sorozat, de minek? mi a színházban a színész? egy ember. kit érdekel? aki színházba jár, azt, mert az ember a színház. mert aki nézi, az ember.
(ez a sorozat -- csak a gyakorlat láttán mondom -- teoretikusan is beszél erről: a színészről és a színházról. a sorozatnak a mostani, m.m. című előadásában pedig az osztály máté gáborral alighanem már teljes bizonyossággal csinálja mindezt: általánosabb és személyesebb, mint ahogy a legelső előtt azt gondoltam. lehet, hogy ez tudható volt? gyanítom, nem, mert akkor mások is csinálták volna már.)
na, irányt váltok, mert ehhez nem értek tovább.
ahhoz értek, hogy mitől asztmás valaki. az asztma, hangozzék ez bármilyen ostobán*, anya-betegség: valami módon az anya-gyerek viszony, illetve az anya-világ viszony gyerekre vetülésének leírása. de nem akarok erről beszélni, mert ez magánügy. m.m.-é, vagy az enyém, vagy azé, aki akarja.
az ostoba szót muszáj most megmagyaráznom, mert az előadás vége egy kiscsillag szám, ami igen pontos befejezés. nézd a sirály milyen ostoba. ahogy ez a két osztálytárs, szandtner anna és czukor balázs énekli, abban vannak ők, ahogy mészáros máténak énekelnek, és mészáros máté, akiről sz.a és cz.b. énekel. sza.a. jegességéből ki-kibukkanó telítetten kedves hangon énekel és vokáloz/kontráz, cz. b. bábuként emelgeti a kezét (posztmodern szövegszerűen*), miközben úgy van megcsinálva, hogy a szívéből szól a dal -- amelyikről hallatlanba azt mondom, nem énekli el más úgy (mint bandi), és akkor itt van két színész, aki nem is arról híres, hogy énekel, és tessék, úgy énekli el, hogy ebből a nyálas-önsajnálós, de az ostoba szó használatától szexi dal (aminek a telibesikerültségét szinte szégyeli a költő -- aki hallotta már koncerten, az megerősít --, és persze, jól is gondolja, szégyenletes) elnyeri ebben a hangárban az értelmét (mert használják valamire indirekt).
*egy modell ez a helyzet egyébként egészében -- a színház, a nem, a vicceltem: az irodalommal (netán a beszélő énnel) behelyettesítve. így igaz minden egy irodalmi szövegben, ahogy ők eljátszották a mészáros máté nevű volt osztálytársukat maguk által, a színészetük által, a kimondottak által reflektíven. igaz, de ahogy az el van mondva, nem a valóság.
szóval jelenetek m.m.-ból. a gyerekkori történetekből sokat -- a nevelés mikéntje wc-papírhasználattal, pl. -- ismerek jól, és tudom, hogy ez a traumatizálás nem áll meg itt. de ezen még nagyon (hm... én aztán szívemből) tudok röhögni. világos, hogy ezt, ha úgy gondolták volna, lazán tovább tudták volna vinni egy mélylélektani drámába. de nem akarták, mert ízlés van itt, amit rég elsajátítottak. a két letakart gyerek, ahogy kipislog mozizva a fejük fölött életet játszó ostoba (sic!) szülőkre, az már nem ilyen felhőtlen. az időnként csontra hangszerelt (vö. csontra húzott) dalok máthé zsoltosak: a komikus hétköznapiasság egyszercsak átcsap egy pillanatnyi pátoszba, mintha véletlenül lenne -- tisztára, mint az életben. elég változatosak a jelenetek, hogy meghagyhassák az életrajzi időrendiséget (nincs szükség, sem ok a megbolygatására), persze ügyesen belekerül az is, ahogy a többiek beszélnek m.m.-ról: így járó zsuzsa és kovács patrícia beszélgetése arról, hogy mit szólnának, ha máté meghalna. kicsit kidolgozatlan ez a kettős, de a valós mondatok, és az önkritikus vég miatt (kis javítható hiba miatt leértékelve) megveszem. nem is lenne igazságos ezt kiemelni, mert mindenki jó -- hol lefelé, hol felfelé kilóg ez vagy éppen az az osztálytárs. végigmegyünk az egri színészházon (a videófoci nekem a legleültebb része az előadásnak, de ez nyilván női szempont is -- lábbal játszani egy játékot, már az képtelenség. nem, nem fejjel, hagyjatok már. jó, néha ügyesen fejelnek), a szerelemmel együtt (ez talán túllamentált, de az vesse az első követ, aki nem így lenne ezzel). most olyan, mintha bármi bajom lett volna, de nem. csak beszélek. mert soha nem tudnék ilyet. csak szerettem volna, ha velem is van ilyen... de nem lett, úgyhogy beszélek róla. tényeg, nem viccelek (újabban már hivatalosan is ezt halljuk a színházi kritikáról. egyetlen szépséghibája van ennek -- azonkívül, hogy általában marhaság --, hogy aki ezt mondja, legalább annyira vacak színész, mint általában egy kritikus), ebben az előadásban is kiderül, hogy ez nem hobbizás egy színész életéről, vagy jópofáskodás arról, hogy hol tart (és itt nem a kalapozás a lényeg, hanem az, hogy idáig tudom a történetet), hogy miben van -- hanem ez a színház, ami így szól rólunk is (hogy röhögünk, de nagyon).
megnyugtató bunkermeleg, vagyis örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.
bejött a szábbát (Thealter, Szeged)
ide is mutatom, hogy történik
a menekülés* útja (Passio Reversible, Kőszeg)
zsinagógából indultunk, kálváriához érkeztünk. bármilyen esztétikai és egyéb szakmai szemponttól függetlenül már megszerettem krisztiánt (lám, a kritikusi tehetetlenség), mert bátran (bámulatraméltó eltökéltséggel) megy a maga útján, és mert mindenekelőtt önazonos. hogy hányszor esik el, végső soron nem lesz érdekes. róla szól ez az előadás is, egyszeri alkalom (nyilván ebből fakad, hogy több minden túllóg: többedszerre kiderülne, mi a felesleges szöveg, ismétlődés, időzés) -- és ez is a szakralitását erősíti: egy életünk.
a társulaton kívül néhány vendégművész: lőrincz kati és makranczi zalán kiemelkedik.
különös figyelme a sorsnak, hogy a bemutató napján halt meg a várost hideglelősen megíró menekült, ágota kristóf. (krisztián, olvasd el a drámáit ebben a kötetben pl., lehet, hogy neked írta valamelyiket.)
Heló halottaink (Kővendég, Zsámbék)
A bázison a kaposvári diákok (Kárpáti Pál és csapata), megcsinálták Venyegyikt Jerofejev: Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című drámája alapján, improvizációs, és installációs technikával a maguk halálos verzióját, ami arról szól, hogy ötven év múlva mi történik a zsámbéki színházi bázison és, hogy kiből mi lesz addigra közülük, hogyan lesznek kiöregedett színészek kellemes dzsessz koncert kíséretében, hogyan és mibe halnak bele.
Felkértek, hogy Kerner Miki képzőművész installációi között tartsak egy megnyitó beszédet (tuti női mellékszerep) és ezzel induljon az előadás. Ezt a fantáziát most ide másolom (de előtte elmondom, hogy a mai előadás a tegnapival ellentétben teljes siker, mulatság, ünneplés, nos, hát ilyen az improvizáció és ezt teszi a fahéjas almapálinka kapszula, amit a nyúl hozott)
Kedves látogatók….
Isten hozta önöket a mauzóleumban. ..... vagyok, az igazgató. Jól tették, amikor úgy döntöttek, hogy ma 2061 július 25-én..., a munka ünnepének előestéjén megtekintik velünk a 2011-es utolsó előadás emlékeit. Igazából ne törődjenek a dátumokkal, arra még nincsen tudományos bizonyíték, hogy az idő egyáltalán létezik, vagy, hogy a mi dimenziónk. Arra pedig végképp nincs, hogy nekünk dolgozna.
Tudják, vidáman és függetlenül éltünk itt valamikor, színházat építve, micsoda idők, előadások és milyen profi befogadók.
Fölöttünk madarak csicseregtek nap, mint nap, galagonyabokrokat cincált a szél, meg kritikusokat kivont karddal, lelkesen próbáló társulatokban gázoltunk térdig az esti sétáink alatt. Mertünk Szentiván éjit álmodni akkoriban, minden nyáron.
Itt kezdődött, ebben a hangárban 2003 nyarán, itt lettünk önmagunk kórháza a politikai pszichiátria helyett. Az első, a Pulcinella közlegény előadás törhetetlen tükre például ott látható a bejárat mellett jobbra a falon. Relikvia. Amit tudni akartunk a háborúról az mind látható benne, meg a múlt idő. A tábori ágyakon az Ittragadtak láthatók, színészmúmiák.
Itt színház volt, élet volt, ma betonszarkofág. Amióta leitták magukat a kaposvári fiúk. Fiatalok voltak és lelkesek, aztán mégsem éhen haltak, hanem az ivásba bele. Vízbe fulladtak egyszerűen és érthetetlenül. Most is hallom, ahogy mulatnak odaát. Tökéletes előadást akartak, így meg kellett halniuk a színpadon.
Az Úr megteremtette a színházat, aztán a színészek és a rendezők elválasztották a fényt a sötétségtől, hát nem is késett a büntetés. A gőg elnyerte jutalmát, a beavató színházak bezárták a kapuikat, a központi show-műsor elosztó meg virágzott tovább a romokon. Elfeledte mindenki ezt a helyet, de jobb volt így nekünk. Néhányan visszajöttek még a díszletekért, megitták a maradékot a műanyag kannákból, mentették az emlékeiket. Aztán elnyertük a zárt osztály minősítést, úgy lettünk érinthetetlenek, hogy kísértettünk és a Sors Könyvével ijesztgettük az erre járó politikusokat. Amit előző este megírtunk, hangosan felolvastuk másnap délben egy megafonba a hangár tetején. Lassan alább hagyott a felvásárlási láz és átalakítási tervek feletti igyekezet. Lemondtak a lakóparkról, lementek az ingatlan árak a környéken, messze elkerültek minket az ügynökök, viszont elkezdtek áramlani a zarándokok. A faluból egy titkos alagúton keresztül érkezett a muníció. Később, mint megtudtuk a kultúra szót is eltörölték, mégsem felejtettek el minket. A színészeket, rendezőket átképezték esti egyetemeken, volt, aki a budakeszi Tesco áruházban lett osztályvezető. Volt, aki visszajött könnyező színházi szentnek, annyit csókolgatták, kifényesedett. Amikor a kegytárgy biznisz kifújt, és áthelyeződött a vidéki színházak köré, itt hagytak minket a románok és a makacs lengyelek is, akik a legtovább bírták kannás borokon. A Kompánia áthelyezte a jurtáját valami kelet-ázsiai szigetre, ahol máig szakrális táncelőadásokat csinál.
Végül kettesben maradtunk, két apostol. Kerner Miklós szobrásszal éltem itt az erdőben még évekig, miután eltemettem a többi férfiakat, meg a színházat is. Megvoltunk, igazán, én tollba mondtam magamnak a történetet, ő meg faragott némán mellettem. Esténként borozgattunk, merengtünk a régi idők felett és már nem terveztük a jövőt.
Én már három éve nem élek. Nem kell megijedni, szelíd halott vagyok. Miklósom temetett el az egyik őrbódé - maga sem emlékszik – melyik alá, pedig megadta szépen a végtisztességet, meglocsolta az utolsó, előlem rejtegetett vodkájával a síromat.
Jaj, pedig én mondtam neki mindig: Mocskos véget fogsz érni, Eliszod az eszedet! De ő nem hallgatott rám, kereste a köveket, gyűjtögette a szemetet a szobraihoz és ivott. Évek óta az utolsó előadás installációkon dolgozott, amit éjjel felépített azt szétrúgta reggelre. Be kell vallanom, nagyon tetszik, amit csinált, bár ezt életemben sosem mondtam neki. Nézzék csak meg: több, mint emberi, szinte lélegeznek az üledék kövek, jeleket küldenek. Aztán ott vannak a nem kevésbé rejtélyes zsák testek, különös fejekkel, az utolsó előadás főfigurái, meg az egészségügyi dolgozók agymintái üvegbe zárva a falakon. Nagy az Isten állatkertje, áram van a kerítésben.
Miklós most már teljesen egyedül építi az agyrémeit, magában iszik. Remete lett. Így elérkezett a bázison a férfiuralom.
De tudják, nem vagyok szomorú, mert az idő nem számít, úgyis elveszi, ami az övé. Kissé lökött dolog ez. Mármint ez a dolog a jövőidővel. De kit érdekel?