béka a hóból (képzett társítások, seven, fókatelep, újravágva)
Sztem ez a beszámoló arról szól dír nagyfülű barátom, hogy milyenek az állapotok a színházban, a pénztárban, a kánonban, a kórusban, az uszodai vécékben, a honlapokon és a helyszíni tudósítások terén. Drága hősidők, ez jutott eszembe róla, a helyszíni tudósítás műfaját kulteseményekről a neten az esztergomi Ónagy őrnagy alapozta meg a terasz.hu oldalon, volt szerencsém abban az időben velük dolgozni, igazán kár, hogy szétspriccelt az a csapat.
Ilyen színházi beszélgetősön a múlt héten a Nemzetiben jártam a Képzett Társításokon, negyedik évad, azt hiszem mostanra beért, az Alföldi például teljesen felkészült volt, nem kellett folyton hülyeséggel pótolnia az űrt, bár az is jól áll neki. A földim Lackfi volt a költő, ő persze mindig vicces versgyár és nagyon muzikális, most komolyabb dolgokat is mesélt, valamint Harcsa Veronika, akinek fantasztikus hangja, de, ahogy a színpadon összekötő szöveget mond én mindig rosszul voltam és most kiderült, halál értelmes lány, nem csak egy tündérmeséből előbújt, megszeppent szépség, programozó matematikus dzsesszénekes, hát jobban számolt, mint bárki a közönségből is. Alföldinek voltak színes saját sztorijai, a zenekarnak érdekes és élő reakciói, akár koncertnek is elment, nem úgy, mint egy órával később a Cökiben a Fókatelep meg a Trottel. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, hogy ilyen nevű zenekarokra ő elvből nem jár, hát nem reveláció az tuti. A Korai Öröm hangzás már nem új, akkor sem, ha a szervesülő zaj ének helyett itt népdalok, a Rupaszov csapatában meg a hegedűs lány volt a maga zárkózottságával a legérdekesebb, rájöttem, nincsen olyan, hogy elektronikus rákendroll.
Előző nap a MÜPÁ-ban a Frenák Pál Társulatot néztem meg, nominált lett a Lábán-díjra, nem véletlenül. Az elmúlt tíz év kortárs táncéletében itthon ők lettek a világszínvonal. Akkora térben észre lehetett venni végre, hogy mennyire pontos geometrikus elgondolásokkal dolgoznak, miközben ösztönösek, hisztérikusan a kornak megfelelően és ezt olyan jól közvetítik kifelé, hogy a bérletes közönségnek is lejön, pedig nem pécsibalett. Vérbeli modern. A jövő tánca, imádom a mélyen morajló technozenét alatta, ugyanannyira intellektuálisan szerkesztett, mint amennyire a gyomorból tör elő, az arany arányérzék is rendben van tehát és még az is, amiről, nem csak ahogy. A haza, az otthon, a csigaház, amit itt az óriásira fújt traktorbelsők szimbolizálnak, amiken, mint rázós talajon még táncolniuk is kell az állandóan elbizonytalanított táncosoknak. A végén nem akartam, hogy vége legyen, bár cifra-szomorú a vég.
Jó hetem volt színházi balesetek szempontjából, a Bozsik Yvette Társulat (BYT) erősített még ebben, ezt látnod kell, egyrészt a kritikusok kapják benne a nagy pofonokat, állati kedvesen, másrészt az alkotó saját maga és több időben, térben játszódik a darab, tele tánccal, mert Bozsik mégis mindent ki tud fejezni táncban, bár mondják neki, hogy nem tud, másrészt színháziasan, és tanulnak beszélni a táncosai, amikor meg kell szólalniuk, a színészei meg jól mozdulnak, nem vitás. Végig rettegtem és igen, elért a kivégzés, engem is idéztek benne, a Szakonyi Györk (ide meghívni szenzációs ötlet volt a jelen lenni tudása miatt), az egy másik darab (jel Színház: 100 tű foka) kapcsán róla írottakat, de a pozitív véleményeket is úgy hangsúlyozták, hogy leginkább nevetni lehetett rajta, ne gondoljuk, hogy akkora élethalál urák vagyunk. Tetszett ez nekem így.A végén a producer elmondja, hogy a rendező-koregráfus megöregedett, meghízott és le akarják cserélni, állítólag a Katonában tényleg ezt mondták neki, ne rendezzen idén, mert öreg, holott a Lány, kertben tavaly a legnagyobb dobásuk volt, és gondolom telt házzal megy azóta is. Van egy ilyen formátumú női alkotónk, az első, aki nem alkalmazott koreográfusként dolgozott színházban, hanem saját darabokat csinálhatott, akinek a bevonása a színház immár matuzsálem férfi rendezői részéről a legjobb húzás volt valaha. Azt meg nem veszik észre, hogy ők sokkal rohamosabban öregszenek, mint az Yvette. Vagy férfinél azt hiszik ez előny?
Na ennyit a hóról, ideje betemetkeznem kicsit.
kukorelly 1000 harca
béka, kiástad már magad a hólepte téli álom alól?
szerinted miről szól ez a szíves beszámoló?
vagy nem értek jól a szóból?
kihúzták a szivatót. ebben a hidegben...
közönségidény, dizájner
a színészkollégák igazi nézők voltak a bemutatón, hálás közönség.
ma pedig láttam hálátlan közönséget is a j. a. színházban. a hamletről kimentek nézők: az első két csoport 20-30 perc után, egy második másfél óra után a többedik telitorokból elkövetett néző riogató ordítás következtében. nevetséges lenne persze ebből bármi következtetést levonni, pláne értékítéletet, mert éppen néhány általam nagyra tartott és szeretve becsült előadásról húztak ki jelentősebb tömegek.
zsótér sándor azonban most nekem is földbe állt, ami nyilván csak rám nézve sajnos: száraz és unalmas, mint egy futószalag a porszívógyárban. csak a forma érdekli, a dizájn (vagy már annyira eltakar minden mást ezzel, hogy nem veszem észre, ha más is), ebből kifolyólag a színészek végiggimnasztikázzák az egészet minden sarkot bejátszva, a lehető legprofibban mindent megtéve, amit szakmailag lehetséges, de csak alkatrészek az őket is helyesen összerakó gépezetben. az derül ki lassan, hogy bárkivel dolgozik (nem azt mondom, holtodiglanholtomiglan, de eszbe jut, moha mit felelt a kérdésre, miért hoz magával színészeket és zenészeket a vendégrendezésre: mert félek -- zsótér nem fél. mohácsi sem, de nemúgy) de csak kiváló színészekkel tud élhetően tartalmas (tehát nem csak racionális) előadást létrehozni.
hamlet az ember. itt pedig egy szereppel hadakozó nagyformátumú táncos-gondolkodó. amint mozdul -- alig várja, ezt látom -- szárnyal, de magárahagyott félcivil, amikor hagyja a rendező, hogy artikulátlan pillanatai legyenek a szöveggel hadakozva -- hogy civilben tud beszélni, az nem lehet ide támpont. a díszlet is okos (és van benne rendszer -- nádasdy fordítása imádnivaló -- logika, ahogy mondja), sőt intelligens, rétegzett, finom, mint zsótér; de nem hoz lázba, mert gyárinak látom. a furcsaságai, a már biztosra vehető oda nem illőségek (pl. az állatmesék mai megjelenítési módozatának kimerevített pillanatát ábrázoló kerti műanyag vakond és róka, illetve ezek használata) sodokuk. az egyetlen dolog, ami elbűvöl, a színpad viviszekció: mint egy felnyitott mellkasba, úgy nézünk, és a díszlet ebben idegen testként van jelen. ez több, mint szép. a másik szívet megindító élmény bakó márta volt -- akit remekül használt, sőt számító módon a rendező: az egérfogó-jelenetet megcsinálja, aztán ül a keretben hosszasan. gonoszságom nyilván, hogy már nézem, hányszor bóbiskol bele nyílt színen az előadásba: a magam pilledéseit is igazolni látva nemcsodálom. nézem azt a színésznőt és szeretem a színészeket (nem, nem kicsi citromkarikával a szájukban, akkor sem, amikor úgy tűnik).
asszem, neked tetszeni fog, és akkor leírod, miért.
nyughassá'mán
Csak néztek a magyarok, ahogy csehek lettek, meg indián sámánok a nagy regeneráció a Bárkában, a hétvége kezdete. Azért nagy kultusza van a Tamásnak, nagyon rendben volt ez a műsor is, semmi ízléstelen, csupa örömzene, engem mondjuk mindig megdöbbent, ha Orbán Viktort kultúrműsoron látom, és megkérdezem magamtól vajon szereti-e a kultúrát, álmodik-e róla, mit olvashatott utoljára, van-e köze ehhez a nemzedékiséghez, lobognak-e kicsi magyar zászlók a szembogarában, főz-e a felesége minden nap vacsorát és ő sörözik-e meccsnézés közben, vakarja-e a tökét. Hiába próbáltam nyugtatni magam, hogy ő is ember, akár az összes politikus, és hiába láttam egészen kisimultnak, azért nem mertem hátranézni, igaz más is ült ott, aki miatt nem. Volt olyan bennem, hogy itt most a jövő kultúrkormányzatának kéne riszálni annak, akinek esze van, de nekem az nincsen, csak szívem, egy megnagyobbodott. A fellépők hada vidám, Novák-Másik meg Bandikánk, nagyon szeretem ezeket a férfidalokat, csak a seggem fájt már az üléstől, négy óra a Bárka székeken.
Most igazán kíváncsi vagyok a Bereményi saját Apacsokjára, amit ő is rendez, mert a Radnótiban láttam a Török Feritől, filmesen, nem volt rossz, indián ügynökök. Ennek a zászlós, első világháborús magyarságnak mi köze lehet a sámán dobokhoz, mert a fent említett esten néha egybefolyt, főleg utána, a katona nóták indián jemezben, skizofrén. Vajon ez valami a kitaszítottságban való sorsközösségre utalás? Persze ott voltak a cigányzenészek is, valahol a magyarok meg az apacsok között szépen.
Lett volna még Momentán bemutató tegnap este KözéletRögvest, de sérülésem miatt lemeradtam, azt mondják a következő jobb lesz, mint a bemutató, bár nem tudom honnan tudják, mert ők igazából azt sme tudják mit csinálnak a következő pillanatban. Kíváncsi lettem volna a hírmagyarázatokra, meg a közönségre, mert újabban ezt is árgus szemekkel figyelem, ki hol.
jövő színháza reklám
Hát csak rajta, előre, fiúk-lányok, egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én spicc cipőben megyek.
„A jövő színházának felfedezése” a ninjo-dzsóruritól a képalkotó színházig Nori Sawával
Három napos mesterkurzus szakmabelieknek és diákoknak
2010. január 28, 29 és 30-án egész napos különleges bábtechnikai kurzust szervez a Szöveg Színház az Orkesztika Alapítvány – Mozdulatművészeti Stúdióban.
A III. bunraku workshop célja, hogy a ningjó-dzsóruri bábok mozgatását olyan szinten sajátítsák el a résztvevők, hogy a kurzust egy rövid, ám nyilvános előadással zárhassuk.
A workshop témája: Arisztophanész: Lüszisztraté című komédiája.
A ningjo-dzsóruri története csaknem ezeréves, az Edo-korszakban érte el népszerűsége csúcsát Japánban. Ez az eredmény a sajátos mozgatás-technikának volt köszönhető, mely szerint három színész mozgatott egyetlen bábot a színpadon.
Másrészről a 20. századi Európában a bábszínházi rendezők is kifejlesztették a saját új stílusukat, amely alternatív és nyitott formákat hozott létre, beolvasztva azokat a különböző bábos formákat a klasszikus bábszínházba, mint például a maszk, a mimika, a hangeffektek, a világítástechnika, stb.
Ezen a workshoppon a testmozgatást és néhány egyszerű tárgyat használva megpróbálják a résztvevők megtalálni a saját kicsi, de új lépésüket a jövő bábszínháza felé.
A kurzus vezetője, Nori Sawa
1991-ben kezdte professzionális pályafutását Európában a Japán Kormány Kulturális Minisztériumának megbízásából. Ez idáig több mint 25 országban szerepelt. Számos iskolában és fesztiválon tartott kurzusokat vagy vezetett workshopot, úgymint a DAMU (Prága), Stanford Egyetem (USA), Bábművészeti Főiskola (London) és így tovább.
Tagja az UNIMÁ-nak, a Bábművészek Nemzetközi Szövetségének.
A kurzus időpontja:
2010. január 28, 29, 30. 9.00-18.00 óráig
workshop záró bemutató:
2010. január 30. 19.00 óra
A kurzuszáró előadás után 20 órától a Magyar Mozdulatművészeti Társulat „FiveHim” című táncelőadása lesz látható új szereposztásban!
Helyszín (kurzus és előadás):
Orkesztika Alapítvány
Mozdulatművészeti Stúdió
1097 Budapest, Tagló u. 11-13.
Tel: 321-9745, 06-20-361-7821
agyalágyult agy alá nyúlt
jövök onnan, ahonnan u.b. ment, hogy elmebeteg nemigen állítható dráma hősének. eddig én is azt gondoltam, betegről, betegségről nem lehet színházat csinálni. egyesek persze csinálnak -- na, pont ezért állítottam eddig, hogy nem lehet, mert láttam néhányat (igaz, kerülöm őket, hogy ne legitimáljak a nézésemmel). nos, kiderült, mégis lehet. megdőltem az elméletem alatt. persze azért lehetett, mert ez csalfa darab, a címszereplő úgy hülye, hogy együgyűként tisztábban lát, mint mi rétegzettek. (nem jövök azzal, hogy félkegyelmű, mert nem úgy félkegyelmű. hasonlóan van itt is: nem úgy agyalágyult), hanem lám, mennyi rajtunk, értelmeseken a hazug máz, magunktól már észre sem vesszük -- és hopp, itt a dráma, itt az igaz életbevágás.
sipos eszter nagy ereje és játszi könnyedsége fonja azt a hálót, amibe először úgy nézek bele, hogy, á, olyan messze van, semmi közöm hozzá, így nekem nemhogy nem árt, de meg sem érint; és aztán nem tudom, miért, ott vagyok, hozzáérek, kicsit rángatom magam röhögve, hogy kiszabaduljak, így egyre inkább belegabalyodok. esztert pedig bármeddig elnézem, amikor nem csinál semmit, akkor is érdekes, akkor is benne zajlik a mindenségben. ricsi figurája legalább annyira absztrakt, amennyire típusos, ezért sokat ad hozzá, ahogy a testével sokkal gazdagabban képes dolgozni, mint egy jó prózai színész (amiért -- a jó prózai színészért -- rengeteget dolgozott). márton eszter olyan anyalágyult színésznő lett, hogy elámultam. a hang a lélek vevőkódja, és hány, de hányféle lakik benne. mindig tudtam, hogy jószínésznő, csak eddig mintha valamiért nem hitte volna el magáról, és most mintha belenyugodott volna ebbe, külön élmény volt. a legizgalmasabb színésznők százalékosan sokkal inkább eltérnek a divatnőtől, mint sem. és lehet, hogy tévedek, de most a színpadról azt láttam, hogy jól érzi magát így, árad belőle a nőiség. bárcsak ilyen anyám lenne, bárcsak ilyen anya lennék. szégyengyalázatom, a hollywoodooról még csak nem is hallottam, te biztos, trócsányi gergőről azt hittem, operaénekes. egyszerűen képes mindent magára venni és képes minden alá odafeküdni -- mindezt tökéletesen kifinomult tempóban. róbert gábor cuki, de ereszkedhetett volna mélyebbre az egészbe, czene csaba adta magát, jól, és a végére hagytam, mert világszám: melis játékkedve. meg kell halni tőle. unom rettenetesen a csinálmányos férfi-nő szerepcserét, ma ez a nagy pótgondolat / gondolatpótló, de itt tökreleváns (a fiát görccsé uraló anya férfiassága -- nyilván apapótlásból leginkább -- és a nőiséghez való igaz női, anyai kedvességének kettősét jeleníti meg), pláne amit csinál belőle a zenész, az már megér egy estet. eleve tudja, hogy mennyi elég belőle, ezt milyen nehéz pedig tudni; és játszani tud -- sőt, csintalan. és mindez dicséri attilát, réthlyt, az egészről süt valami kedv. mi sem bíztatóbb.
szamárinduló
vagy kutyakeringő, a kamrában végképp jóra számít az ember. andrejev darabot még sosem láttam, ezt andrej fordította, a kritika megdicsérte -- az lehet, hogy a 120%-ot hozta ki belőle (több helyen röhögtem a szellemes szövegen, és végig kézben volt), de a darab majdnem teljesen érdektelen. nincs ott dráma. egy megírt darab van, valami nagy orosz fájdalomról van szó, amit ismerünk, mint pavlov kutyája, de ez a színdarab nem szól arról, csak beszél. másról se. a leghálátlanabb dolga mészáros bélának van (és ebből a szempontból jordán adélnak sincs szerencséje), hogy nem volt anyag a kezében ahhoz, hogy drámát tudjon csinálni. csak úgy tűnik, hogy ez egy amolyan gogoli vagy dosztojevszkiji sat. figura, a külső jegyek alapján, de a tartalom hiányzik hozzá (a szerephez, nem a színészből -- ő aztán igyexik minden lehetőségével). közben azon gondolkodtam, hogy a talán egyik legélesebbszemű/ fülű dramaturgunk miért hagy benne ennyi felesleget -- miért csak vontat maga után az egész első felvonás, a második elején kicsit érzem a lendületet, aztán megint csak a színészek és pár mondat köt le -- de lehet, hogy nem maradt volna semmi, ha lényegretörőbb. hiába, hogy ezek a színészek, jordán adél, keresztes tamás és a többiek olyanok, mint a lórúgás (ahogy a ló rúg -- csak 1 szög), és gothár is olyan. a díszlet élő költészet, a rendezés meg: amit meg lehet mozgatni, az meg van. bár nem vitte el falig az egészet -- mert ezzel nem vihette: csak pillanatokra ért oda, amikor úgy tűnt, elszabadul az őrület -- de ez lehetett a szándéka. persze nem látom át ezt a darabot így, de mintha nem is lehetne ezzel a létőrületről elég érzékletesen beszélni. megpróbálták pedig, szándék van.
vicc
Berci mondja a cseten nekem:
- Mi a különbség a színházi kritikus és a nőgyógyász között?
- ???
- Semmi. Mind a kettő ott keresi a hibát, ahol mások az örömet.
beszélgetés kovács marcival / ne haragudj, marci, nem voltam képes rendes helyre...
Színpadon élő zene
– Hogyan találkoztál a néptánccal és a népzenével?
– A szüleim a fehérvári múzeumban voltak művészettörténészek, ahol én is rengeteg időt töltöttem. Ott dolgozott, és az épületben is lakott Pesovár Ferenc, a kitűnő néprajzos, tánckutató, akivel születésemtől fogva jóban voltam. 1972-ben, amikor az első táncházakat rendezték, magával hozott Pestre. Kaptam tőle egy dorombot, és beállhattam a Sebő-zenekarba dorombolni. Pár évvel később Fehérváron is alakult táncház, ahova ugyancsak el-elvitt, aztán jártam vele a Fejér megyei Népiegyütteshez (ma Alba Regia Táncegyüttes), és néztem a táncosokat. Egyszercsak előálltam azzal, hogy te Franci, én tudok táncolni. Behívott a szobájába, felrakott egy kislemezt, én meg jártam a figurákat, ahogy tudtam. Ezután rendszeresen gyakoroltunk, majd a táncházban egyik hétvégén rendelt egy legényest a zenekartól, és én egyedül táncoltam. Meghívtak rögtön a felnőtt együttesbe, és én boldogan mentem. Rövidesen minden koreográfiát megtanultam, de nem léphettem fel velük, mert a páros táncokhoz alacsony voltam. Aztán nyolcéves koromban mégis színpadra kerültem a fehérvári színházban: eljárhattam egy kalotaszegi legényest. Közben a szüleim megkérdezték, akarok-e zeneiskolába járni. Azt is szerettem volna, a hegedűt választottam. A katonaság után Pécsre kerültem ének–népművelés szakra, de sokáig még ott is a tánc volt az első. Tagja lettem egy helyi együttesnek, később saját együttest alapítottam. Eredetileg táncosként kerültem a félig kaposvári, félig pécsi Zengő együttesbe, de a koncerteken egyre többet hegedültem, tekerőztem. 1992-től kezdtem koreográfiákat készíteni Pécsett és Kaposváron, amelyek nem klasszikus néptánc-koreográfiák voltak, de természetesen erre a táncnyelvre épültek. Elsősorban a tánc zeneisége érdekelt, azaz a mozdulatokkal, lépésekkel, figurákkal, emberi hangokkal létrehozható zene. Kezdetben az eredeti néptánclépésekből összeállt egy zenei struktúra, és ezt követte, egészítette ki Ágoston Béla szabad zenéje, illetve Arató Ferenc halandzsaszövege. Később az érdekelt, hogy mi történik, ha egy kész zeneművet szólaltatnak meg táncosok. Felkértem Weber Kristóf zeneszerzőt, hogy írjon erre a célra egy darabot. Kitaláltunk egy olyan dobogót, amelynek a tetején négyen táncoltak, a belsejében lévő két táncos pedig felcsapható ajtókkal játszott. A táncosok a kotta szerint kopogtak, dobogtak, csattogtak, így az eredeti tánclépések értelemszerűen átalakultak. A darab végén mindenkit elnyelt a dobogó, amely ettől kezdve „magától” billegett. 1998 és 2001 között elvégeztem a Táncművészeti Egyetemen a koreográfus szakot, ennek köszönhetően ismerhettem meg személyesen is Györgyfalvay Katalint, akit azóta is mesteremnek tartok. A diplomamunka okán dolgozhattam az Ando Drommal, akiktől zenei gondolkodásban rengeteget tanultam. Persze e téren meghatározóak voltak a pécsi főiskolán Vidovszky László zeneelmélet órái, később pedig Sáry László kreatív zenei gyakorlatai. Pécsen volt egy ír népzenét játszó zenekarunk is, a Folk Tone Drum, amellyel rendszeresen felléptünk az Áfium nevű kocsmában. A Bóbita Bábszínház igazgatója, Schramó Gábor egy kocsmaszínházi előadást szeretett volna rendezni felnőtteknek ír mesékből, és megkeresett minket, hogy zenéljünk a darabban. Az O’Kean és a holttest volt az első színdarab, amelyben szerepeltem, és így kerültem a bábosok közé. Az első komolyabb munkám Kiss Anna Hol van a világ vége? című darabja volt, amelyet Rumi László rendezett, Szabó Zsuzsa volt a színésznő, én a zenész. Előttem állt egy romos cimbalom, mögöttem a bábszínházban talált pianínótőke, az ölemben tekerő, egyik oldalamon hegedű, a másikon trombitahegedű, és mivel nem volt technikus, a fényeket és a hangbejátszásokat is kezeltem. Meghatározó tapasztalat volt, hogy zenészként minden pillanatban követnem kellett a darabot és a színészi játékot, akár egy cirkuszban.
– Akkor te már írtál zenét?
– Soha. Az egy szakma, amit én nem tanultam. Amit én csinálok, azt nem tekintem klasszikus zeneszerzésnek. Általában dallamokat, hangzásokat találok ki a darabokhoz, amelyeket a zenésztársaimmal együtt dolgozunk ki. Egyfajta irányított improvizációs munka folyik a próbákon, és ennek során alakul ki egy-egy előadás zenéje.
– S hogy kerültél a kaposvári színházhoz?
– A korábban említett Zengő zenekar tagjaként. Bezerédi Zoltán, amikor Kaposváron a Sárga csikóra készült, megkereste a bőgősünket, Csíkvár Gábort, hogy a népszínműhöz nem nótákat szeretne, hanem népzenét. Gábor megkérdezte tőlem, mit szólok hozzá. Mondtam, azonnal vállaljuk el, mert nekem a színház a kaposvári színházat jelentette, mivel gyerekkoromban gyakran tájoltak Fehérváron, és így láttam a Hamletet, a Mester és Margaritát, a Chicagót, a Pisti a vérzivatarban-t. A Sárga csikó zeneszerzője Márkos Albert volt, akkor ismertem meg, 1997-ben. Izgalmas közös munka volt. A darab népzenei részét mi szedegettük össze, Berci pedig írt hozzá nyitányt, változás zenéket, finálét. A bemutató után jött oda hozzám Mohácsi János, akiről akkor csak annyit tudtam, hogy egy ottani kedves ember – az ő előadásait pont nem láttam –, s azt mondta, biztos fogunk még együtt dolgozni. Persze, miután lement a Sárga csikó, mindig kerestem valamilyen ürügyet, hogy Pécsről átmehessek Kaposvárra. Egyszerűen nagyon szerettem ott lenni. Az első Mohácsi-előadás, amit láttam, a Tom Paine volt. Utána ültünk le először beszélgetni. Másfél év múlva szólt, hogy nem csinálnék-e zenét a Megbombáztuk Kaposvárt című előadáshoz.
– Mi volt a metódus?
– Megkérdeztem, milyen zenére is gondol, amire ő annyit mondott, hogy katonazenére. Mégis milyen katonazenére, kérdeztem, hát… Aki nem lép egyszerre, mondta, ebből én mindent érteni véltem. Ezután többnyire technikai jellegű dolgokról volt szó – hogy mekkora legyen a zenekar, hogy legyen minden élő, hogy élőben játsszuk a repülőgépek és a bombázások hangját is. Amikor megmutattuk neki a nyitányt, amibe beleapplikáltuk az Aki nem lép egyszerre dallamát is, megkérdeztem tőle, jó-e így, ő meg annyit mondott, hogy még elhallgatná egy darabig. Attól fogva nagyon magától értetődő volt együtt dolgozni.
– És mindig mindenben egyetértetek?
– Általában igen. A Csak egy szög kapcsán például azonnal megegyeztünk, hogy ne legyen benne cigányzene, de igyekszünk a cigányzenészek hihetetlenül szerteágazó gondolkodását, a mindent magukba szívó, és szabadon magukra formáló szemléletét kitanulni. Ám János kifejezetten szerette volna, hogy tegyük bele a cigányhimnuszként ismert dalt, a Zöld az erdő, zöld a hegy is-t, amitől én nagyon féltem. Emlékszem arra az éjszakára, amikor megpróbáltam átdolgozni, hogy ne reprodukcióként szólaljon meg. Az eredeti hangokból váltakozó ütemű, repetitív dallamot és ritmikai ellenszólamot írtam a hangszerekre, és erre énekelték rá a színészek az eredeti dalt. Örültem, hogy cigányzenészeknek is tetszett.
– A Csak egy szögben nemcsak muzsikálsz, hanem színészként is végigjátszod az előadást.
– Amikor nekiláttunk, arról beszélgettünk, hogy jó lenne még egy néma szereplő a zenészek közül, aki ugyanúgy, mint Némedi Árpád, aki színészként és zenészként is játszott, közlekedik a színpad és a zenekar között. A színpadra kerülésemnek azután sok dramaturgiai következménye lett. Szeretek a színpadon részt venni az előadásban, de ettől nem lettem színész, nincs is vágyam megszólalni. A zenésznek nem kell szerepet játszania, de jelenléte hozzátehet valamit az előadáshoz. Jó esetben a zenélés látványának, a zenészek mozdulatainak lesz köze a színpadi helyzethez. (Szerintem például az is színház, amikor Schiff András zongorázik, mert történetté lesznek apró mozdulatai, a testtartása.) De ez csak akkor működhet, ha a zene szerves része a darabnak. Ebben az értelemben nekem vereség, ha a zenekar takarásban játszik – például az 56/06 második felvonásában nem sikerült megoldanunk, hogy színpadon legyünk –, mert az azt jelenti, hogy nem tudtuk kitalálni a zenekar „történetét”. Persze kérdés, akar-e, tud-e egy előadás a zenével mit kezdeni. Azok közül a rendezők közül, akikkel én dolgoztam, Ascher Tamást izgatta a zenekar színpadi szerepe Osztrovszkij Erdőjében, ahogy Bezerédi Zoltánt a társulati zenélés Gárdonyi Géza A bor című népszínművében.
– És a színészek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a zenekar fent van a színpadon, illetve, hogy nekik zenélniük kell?
– Általában szeretik az élő zenét, bár sokszor fizikai akadályt jelent nekik. Nemcsak, hogy elvesszük a helyet, ne adj’ isten mozgunk, magunkra vonjuk a figyelmet, de még hangosak is vagyunk. Ugyanakkor, ha értelmét látják, elfogadják a zenekar jelenlétét. Én ráadásul nagyon szeretem, ha a színészek zenélnek, de nemcsak énekelnek, hanem játszanak valamilyen hangszeren, még akkor is, ha életükben nem próbálták. Ilyenkor olyan zenei hangok születhetnek meg, amelyekre soha nem gondoltam volna. Ez sokszor nyilván kínlódás számukra, de szerencsére nagyon szívesen megtanulnak bármit. Persze nem minden rendező akar veszkődni zenekarral és zenélő színészekkel, mert nyilvánvaló, hogy valóban bonyolítjuk a próbaidőszakot.
– Visszatérve Mohácsi Jánosra, mióta együtt dolgoztok, szerinted változott a színpadi zenéhez való viszonya?
– Azt hiszem, igen. Az biztos, hogy az élő zene nagyon fontos lett számára. Tavaly, mielőtt az Istenítéletet kezdtük próbálni Pécsen, azt mondta, nem szeretné leváltani Faragó Béla elektronikus zenéjét, ami régen Kaposváron szólt, de nézzem meg, hogyan lehetne élővé tenni. Nem tudtam megoldani a feladatot, de szerencsére pár hét múlva szabad kezet adott. Akkor kérdeztem tőle, hogy régen nem gondolt-e élő zenére. Hol voltam én még akkor attól, válaszolta, pedig igen érzékeny a zenére. Tisztában van azzal, mi történik a zenében, mi történhet a zene által. Nem véletlen, hogy olyan sokféleképpen tudja használni.
– Úgy tűnik, boldog vagy ezekkel a munkákkal.
– Igen. De nagyon fontosak még a bábszínházi munkák is Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna MárkuSzínházával vagy Pályi Jánossal, amelyek mást kívánnak, mint egy-egy kőszínházi produkció. És fontos a szabad zenélés is, Rozs Tamással és Gáspár Józseffel a népzene és a jazz gondolkodásmódját használó Arco Trióban, vagy a szabad improvizációs zenét játszó Tractusban Márkos Bercivel, Keszég Lacival és Weber Kristóffal.
– Gondolom, azért a kudarcba is belekóstolhattál.
– Személyes kudarcnak tartom, hogy a Réthly Attila által rendezett Danton halála zenéje betétként tudott csak működni Kaposváron. A budapesti Nemzeti Színházban bemutatott, Mohácsi által rendezett Ördögök előadás pedig megbukott, de nem tudom megmondani, miért. Ritkán és keveset játszhattuk, nem volt ideje összeérni. Többen mondták, hogy követhetetlen a két szálon futó történet. Volt, akit ez zavart, volt, akit ennek ellenére magával ragadott az előadás. Azért is sajnálom, hogy megbukott, mert János ebben izgalmas formai dolgokat próbált ki. Például a zenekar, a Szakértők, négy órán keresztül zenélt a háttérben, ami nézőnek, színésznek, zenésznek egyaránt rettentő nehéz volt, ugyanakkor nagyon izgalmas is.
– És másfajta izgalom is vár rád: zenés színpadi mesterséget tanítasz a kaposvári egyetemistáknak.
-- Most nem akartam ebben részt venni, mert bár szeretek tanítani, éppen nincs időm. Leültem Csáki Judittal beszélni, hogy ezért nem akarom, amire annyit válaszolt, ezt nem mondhatod.
-- Ilyenkor te találod ki, ki, milyen hangszeren és mit játsszon?
-- Közösen találjuk ki, nyilván segítek nekik. A cél, hogy együtt zenéljenek, s hogy lássák azt, bármihez hozzá lehet nyúlni. Ha sikerül olyasmit vinnem, ami elindít bennük valamit, az engem is lelkesít; akkor van a kínlódás, ha nem reagálnak semmit, hanem azt várják, mondjam meg, mi legyen. Pedig az utasításra megtett dolog nem lesz igazán a sajátja annak, aki végrehajtja.
-- Ezek szerint nem különbözik túlságosan, ahogy dolgozol, attól, ahogy tanítasz.
-- Tényleg nem. Annál is inkább, mert a főiskolán is meg kell mutatni egyszercsak, mire jutottunk. Pillanatnyilag persze lemaradásunk van, hiszen nem hajszolhatom őket: olyan sok mindent kell kipróbálniuk, és annyi mindenre kell maguknak rátalálniuk ahhoz, hogy tényleg zenéljenek.
kurvaélet és irodalom
Néztem is az ÉS-t mostan, hogy mennyivel jobban szeretem az újságírókat és riportereket olvasni benne, mint az írókat, illetve mennyivel jobban írnak, mint az írók, és miért nincs olyan, hogy ezt is azt is jól csinálja valamelyik, legalább itt. Darvasiéban valami önparódia is meghúzódik azért, és csak akkor van gond, ha nem tud erről, vagy tud arról, hogy ő korántsem Tolsztoj. Egyébként nyugodtan nevezhetnék akár macsó élet és irodalomnak is, és akkor lehetne még egy rongyosélet és irodalom, amiben még a fércművek is jobbak volnának a kanonizált, bekért, megrendelt szövegeknél, a tárca címen nyavajgásoknál, az ösztönfesztiváloknál, amik nem is azok baszki, művileg előcsalt ösztönök.
Viszont, hogy jóval is szolgáljak a szép, fehér hótakarón kívül, a nemzetiben a Tábori György, szeretet alapú Mein Kampfja nagyot ütött az unalom és érdekes közötti tengelyen. Hát jó rendező a Rába Roland, mit is mondjak, bár nem rossz az alapanyag, de a hangot, ami elér a vájtfülű fiatalsághoz is, érti és műveli. Sinkó, mint Slomó, aki felneveli és védelmezi saját és népe gyilkosát, meg a Törőcsik Mari, mint törékeny halál sziporkázott, anélkül, hogy bármit rátett volna. A Shitlert játszó Mátyássy Bence nekem nóvum, azok az arcok, amiket vágni tud, és a végeérhetetlen dilis monológjai, és azok a zenék, meg azok az idők, meg egyébként is van új a Nap alatt, ha régi is. Aki nem szerette, az nem is igazi színházi denevér, nem érnek el hozzá a brutális humor, az urbánus farce finom hullámai. Így lehet normálisan elviselni, feldolgozni a horrort.
tükör, reflex
az ésben darvasi (kibújt a szépernyő alól) életútinterjú címen (sorozatcím: az irodalom ellenségei) szellemesnek szánva szántott mélyen. a felkészületlen, felszínes, ostoba, bulvárközhelyekben élő újságírót karikírozta. i-ga-za van. (még a szar is le van szarva) magamra is merek, igyekezni fogok jobban, minél kevesebb butaságot kérdezni bárkitől (nem könnyű, ugye, hányszor kapom magam ezen, de tényleg) hasznos írás. ja, és a szelíd, békés, bármilyen vacakságon bölcsen mélázni képes írót is hitelesen mutatja meg. egy csodálatos elme ihletett valósága: csupa szipor.
olcsó húsnak híg eleve
ma én is megnéztem,
a zenészek vitték a prímást, vitán felül. igaz, amikor hangerő volt, a gitár nyert, a cselló meg, hallatlan, veszített.
volt egy védhető jelenet: amikor péró hegedült, a két kiállású fiatalember meg pankrált. csillag botondnak közben vérzett a keze -- először azt hittem, jön a vérvalóság, de hamar megértettem, ez a véletlen műve. az egyetlen figyelemre méltó történés.
a háttérben futó és ismédlődő film érdektelen volt unásig, ha azt feltételezem, hogy nem értettem (mint ahogy ezt a lehetőséget is fenntartom, őszintén, hát a jazzről is lepattanok, és nem állítom, hogy azért, mert az szar és érdektelen, nem úgy általában persze), de egy pillanatig nem mondott semmit nekem, sőt el sem gondolkodtatott. mint ahogy az egész, úgy általában. hogy a színésznők szájában sok a fasz? ez önmagában nem lenne se rossz, se jó -- ha vert volna egy pici hullámot akár a fejemben az egész, még jó is lehetett volna; de egyetlen porcikámban sem. egyébként pedig a legbénább ötletet, a tv-show-t egy élénkebb hetedik osztálynak sem lehetne elsütni anélkül, hogy ne csóválnák a fejüket, hogy micsoda kézenfekvés. és hozzá kidolgozatlanság. nem szól ez semmiről, pedig a tematikus ötletek úgy állnak egymás hegyén-hátán, mintha összeállna majd valamivé, de nem, aztán nem. az, hogy az elején egy pirítóst eléget a gép, egy másik kisüti a pattogatott qkoricát, lefőzi a kv-t, elpépesíti a gyümölcsöt, attól a világon semmi nem történik, semmi színházi, úgy értem. ugyanúgy, amikor felugranak, amikor levetik magukat a talajra, amikor kiabálnak, amikor pofákat vágnak, nem történik semmi. a pár kivehető történetmozaik pedig feledhető, talán nem is a sztori miatt, hanem mert legfeljebb furcsa akar lenni, de inkább hihetetlen. az érdektelen töredékekből nem lesz semmi érdekes, akármilyen "szokatlanul" van összehordva.
laci akkor csinált izgalmasat, amikor három órán át jött a színpadon keresztül. és bizony szerettem a platonovját (ő alakította), lehet, hogy neki nem volt sikerült -- ő ezt állítja -- de volt valami a lényében, amitől platonov volt. szal továbbra is maradok szurkolattal.
néni, maga pécsi?
Pécsen állítólag sok a jövő, meg a menő is. Oda kellene költözni, télre, délre, aztán tavaszra meg nyárra is, szeretnék egy fontos kulturális funkciót ott betölteni, mondjuk kulturális konzulens, lakással, a gyereknek zenesulival, ezek jó melók, írhatnám más beszédeit, legalább vidám lenne a város, dőlne a beton főtér a röhögéstől, megkapnánk a legviccesebb európai város díjat, jaj te mennyi szörnyű tehetségtelen ember van olyan pozícióban, amihez semmi köze.
A Collegium Hungaricumban, amikor Linz átadta a Magyarország formájú linzertorta stafétát, rajta Pécs egy aszalt cseresznye, elszomorodtam kicsit megint, pedig tudom, hogy a protokoll ilyen, ez van, valahogy így lesz, amíg a világ világ. Hogy miért nem lehet hivatalos dolgokat is úgy csinálni, mint az egyszeri londoni polgármester Pekingben, felöltő nélkül, hogy odatoltak egy baszott nagy hangfalat, felrakatott valami jó zenét és azt mondta, hát ilyen jól biztos nem tudjuk csinálni, mint ti, de mindent megteszünk és akkor buli kedves prolik, úgyis a ti adótokból.
Méhes Márton funkcionérnak már könnyű, kifelé menet ebből, kicsit irigyeltem, bár mire fel, ugye, egy bécsi akváriumban harcolni az elemekkel. A Szalai volt a legkorrektebb, tudta miről beszél, gondolom tisztában van vele mit vesz át és remélem azzal is kiket kell megnyernie és, hogy a pécsi üzenet nem a csikósgulyás, és nem is az, hogy segítsééég.
sisso.freeblog.hu
repkedő faszok, kukoricák
Ennyi faszt elhangozni színésznő szájából még nem hallottam, mint ma a Pont Műhely Konyha című, hmm hogy is mondjam, trágárügyi komédiájában, egyre dühösebbek ezek is, tetszenek nekem, de nem állt össze egészen. Persze vinnyogva kellett nevetni rajta, alpári a humorérzékem is. Automata háztartási gépek vezették fel a darabot, maguktól köpték a pattogatott kukoricát meg a piritóst, aztán bemutatkozott a függők terápiás csoportja kajaneveken, például a kovászos uborka volt a drog, a töltött káposzta az alkohol, és nekiálltak ölelkezni, plusz megfőzni a rezsón egy nagy adag paprikás krumplit, mint traumakezelés. Kész is lett a darab végére, míg a háttérfilmen egy tetovált has tükörtojással egyensúlyozott, meg gumikesztyűből tej csöpögött egy tálba, amelyben sok kis műanyag baba fürdőzött, annyi hülyeség, de tényleg, összelapátolva, nem is tudom hogy fér beléjük, őrült egy brigád. Na nm volt olyan jó, mint a Kunyhó, a trilógia első darabja, a zenészek elvitték a pálmát, Bercink például hálóingben, kibontott hajjal csellózta le a jeleneteket, baromi jó zenész, azért elvoltam vele, ahogy Szesztay Dávid dadaista gasztro-dalaival is. Ági jót írt róla a kultúrán, az ízlése már majdnem, mint nekem, haha, de sokkal szofisztikáltabban ír.
Nem tudom hatással van-e egy gyerekfilm a később látott felnőtt darabra, de nekem mindig vannak összefüggések a napom különböző szakaszai között. Előtte 51-es bolygót néztünk a gyerekkel meg Éjfékapcsi és gyerekeivel, marhaság a film, szokás szerinti pláza üzenet, bkv sztrájk elől, képzelheted, egy amerikai űrhajóst űrlénynek néznek az űrlénynek látszó bolygólakók, aztán van, aki bújtatja, van, aki üldözi az idegent, akinek végig csak rossz csúcsfogyasztói poénjai vannak, a harmincas fehér férfi, mint díszpéldány, a másság lett a nagy üzenet, meg is hallgattuk a végén a szózatot, viszont sikerült helyben hagynunk a bársonypadlót, mert ezek a kis élősködőink egyfolytában csak esznek, isznak, rágóznak a moziban, bezzeg a mi időnkben nem lehetett, így én is dobálóztam pattogatott kukoricával egy kicsit, sose késő és az árban esküszöm benne van a szőnyegtisztítás. Na és itt a pattogatott kukorica volt a napi kapocs.
nő, pasi, teher
Nem is tudom valójában Boldogtalanok-e Füst Milán figurái, vagy nekik ez van, és ebben érzik magukat otthon. Sokszor nézek így az életre, mint ő, hogy azt a kicsit is meg kell ragadni a kényszerpályában, ami még emberi és ezt Füst nagyon jól csinálja, sőt a legjobban. Örülök, hogy megnéztem a Koltai rendezést, ritka, hogy egy hagyományos színházi előadás ennyire tetszik, tudod, ahol nem kell egyszerre nyolc dologra figyelni a színpadon, keveset mozognak, mert engem már csak azok kötnek le. Ez viszont modern, minden benne van a mából is, a nemi determináltság, a hihetetlen éles nyelvezet, a szeretni nem tudás nyomorúsága, és mindez akkor jó, ha ilyen egyszerű a tálalás is. Nagyon el tudtam képzelni Hej haj, az 1914-es esztendőt, amikor Füst fiatal ember volt és ideiglenes tanár, halálra dolgozta magát, és éjszakánként írta ezt a kedves drámát....csak még nem volt internet... Persze akármelyik év lehetne, nekem például idézi Bukowski: Semmitől délre című novelláskötetét, ami nem is olyan rég, valahol egy amerikai nagyváros olyan kerületében, ahol hiányzik a szeretet és internet sincs, na ja. Egyébként furcsa, hogy mennyi magyar dráma szól a szegénységről, hogy az mennyire nyomorulttá tudja tenni a társadalmat és mégse egy jottányi szolidaritás sincsen bennünk ez iránt ma sem. Nálunk a nyomorultak lenézik a még nyomorultabbakat, ez van, és Koltai M. Gábor rendező úr erre is rámutat. Üzen a mának, és nagyon finoman, költőien, ahogy a mocsárból már csak lehet.
Veletek meg esemény az utazás is, hogy milyen jól tud felolvasni a Timi tini szexujságból, a sofőrnek is folyt a könnye, majd hozzárakta a maga Veres Pali bácsis történeteit, akkor meg az enyém, meg mesélt a zalaegerszegi színházról is, hős idők, aztán teleportáltuk magunkat a semmibe. Szóval jó volt ez is, élek belőle azóta.
már megint itt van és szerelem
illetve szereltem volna szívesen a hangosítókat szerte, mert a fájdalomhatáron túlra hangosították az alapot (nem csak én fogtam be a fülem) a thália stúdiójában a marosvásárhelyiek stop the tempo előadásán, amelyik típusválsághelyzetben élő fialatokat mutat be, kortárs román, nem érdektelen. a színészek szimpik, de kezdésük a zeneinek, sőt lírainak szánt belső monológok közül az egyik refrénszerűen és hosszan "szar" volt, a többi sem különösen velős, amire túlvoltunk ezen, kicsit már untam. a legérdekesebb az volt, hogy a.e. bizottság és a többi dalokat énekeltek szebben, tán még eltökéltebben is, mint az eredetiek, de arctalanabbul, jellegtelenebbül és szimplábban, mert egy szálon fogták meg a pedig összetettebbnek is felfogható dalokat. nem volt hosszú, és a legérdekesebb az volt, hogy megtudtam andrejtől, abban a városban ez életbenvágóan forradalmi, és végre fiataloknak szól, ami fontos része lett utána a szerethetőségnek, így egyeztünk ki döntetlenben.
régen voltunk, béka, együtt egerben
és akkor milyen szép időnk volt, bezzeg most
egyáltalán volt időnk arra is, hogy a talponállóban megigyunk a színház felé menet unikumokat, és arra is volt idő, hogy a nyugdíjas bányász térdre essen előtted, úgy valljon szívszerelmet, neked, királynőnek (ezt mondta, ugye, királynőm).
k.o. omnia
nagyon bíztam benne, mert pár éve láttam szegeden alternatív bolgár színésznő- rendezőnő párostól tán 1, 65 címmel egy ötletes, de élvezetes életképet. a temesvári vendégjátékot (amor omnia) is bolgár művészek iagzították. igaz, volt egy balsejtelmem is, hogy nonverbálisnak ígérte a színlap.
bejött. szenvedtem az első pillanattól fogva, bár eleinte csak maflának, aztán bárgyúnak láttam, nemsokára ostobának, hogy kibírhatatlanul sokszorosan szájbarágva elmutogatják, hogy a szerelem így és úgy (egy pillanatra nem villant be, hogy itt tényleg van valami valószerű vagy szándékszerű). mintha ordas nagy közhelyeket próbáltak volna elmutogatni egy sportünnepélyszerűségen a háromszáz méter magasból kukucskáló tandemre befizetett japán turistáknak. aztán lassan oszlott ez az illúzióm is, ráadásul a zenének és éneknek szánt untig ismételt dallamos zaj megakadályozta, hogy nyugodjak békében kicsit, tehát megfájdult a fejem, a mélyhátizmaim egyre görcsösebbek voltak és arról ábrándoztam, hogy kimegyek valahogy, de a színészek iránti múlhatatlan lojalitásom ebben megakadályozott (és nagyon szerettem nánay-t, hogy ő milyen szépen viselte, pedig már biztos többször volt hasonló élménye, mint nekem, mégsem feszengett, mégsem sóhajtozott, mégsem vakaródzott, mint egy rühös). aztán hatalmába kerített egy tényleg gyötrő gondolat: a jövőben vagyunk, a földön végigsöpört egy himlő, az emberi idegrendszert, azonbelül is az agy szürkeállományát támadta meg, de szerencsére mindenki túlélte, és a kór, miután nem talált már jelentős tenyészhelyet, csendben kimúlt. ezek után ilyen lett a szerelem, ilyen lett a színház, és ilyen a közönség -- ünnepelte a produkciót. de ez a rémkép véget ért, ahogy kijöttünk a színházból. hát a legmegnyugtatóbb gondolat -- nem viccből tanítom a gyerekeimnek születésük óta -- minden elmúlik.
kiiktatni a kontrollt
The Limits of Controll by Jarmusch... yesss.. na megnéztük tegnap éjjel a Toldiban, tiszta hülye ez a Jarmusch, megszívatott, a Törvénytől sújtva ehhez képest micsoda pergős krimi, de, hát ugye ez is, csak visszafelé dolgozik. Zseniális, télleg, most is visszajönnek a képek, a mondatok, illetve most csak igazán, innen tudom, hogy oké, azért ott nagyokat röhögtem, a hiányos spanyolságomon is, John Hurt, meg persze mind, milyen durvákat alakít, milyen baszott irritáló minden, mert nem vezet sehová, és a végére mégis mágikus történet lesz, két kávés cigarettás, fekete alpakka öltönyös nem is annyira tahó bele képzeli magát a gengszterek közé, imagináció útján terjed, mint az alsó józsefvárosi mágus, úgy tesz rendet, egyetlen elem kiiktatásával, persze ettől még semmi sem változik, irányított marad maga is, de nekem kizárólag arról szól ám az egész, hogy ne keressünk magasabb rendű értelmet semmiben, a világ van, mi történünk benne, és ne várjunk tőle csodát, én nap, mint nap lehallucinálom ide ugyanezt, a lassú snitteket, mások irányomban zajló, képzeletem szülte indulatait, nem létező viszonyaimat, halottaimat, akik közt nem vagyok, a gitárszólókat és a semmit. Mi van, mi van? Sok életem, mert azt képzelem.
Dietrich a reál ész ezt írja róla, gyönyörű: "a hatalmat a helikopterrel végig vészjóslón keringteti, és egy kietlen pusztába kibassza, erős védelem köré, elszigetelve, és ahogy mondta: ez a valós világ, amihez meguknak bohémoknak nincs közük, szal kinek az élete és milyen ......"
és itt az interjú a rendezővel Jim Szamurájjal
álom álom
gyerek boldogan félálomban: anya, azt álmodtam, hogy egy új alvinos gabonapelyhet lehet kapni.. ááááááá
alvin és a mittoménmik
ha már mozi (egyébként nem tudom melyik filmről beszélsz, ha nem írod) én a két ünnep között a kisbéka akaratának vetettem alá magam, egyik ballépés a Maltazár bosszúja, a jó kis Artúr és a villangók című Bresson film második része, hát sajnos lesz harmadik, mert épp, hogy feljött az emberek világába a gonosz kerti rovar, és elhallgattak a vadak a mezőn, mondjuk a zenéje jó és ketten voltunk a multiplexben, uh néha felálltunk táncolni pattogatott kukoricával,
a másik ez a szerencsétlen Alvin és a mókusok 2. az egyet nem is láttam, de én széttöröm a mesefilm birodalmat, ha mégegyszer ilyet kell néznem, mert vigyázok, hogy jó dvd-ket gyűjtsünk, ezért a pénzért hármat lehet vennem, na mindegy, képzeld a törpe méretű rajzmókusok rock sztárok benne meg suliba járnak, és a mókusfiúkra hajtanak a süldő lányok, ezért a sportoló fiúk kínozzák őket, a rajzfigurákat nem jó irányban nézik az élő szereplők, iszonyatos amatőr a színész csapat, a legszarabb poénoknál is szarabb poénok, a menedzser mókuslányokat abuzál, kifordult a belem, kéne ilyen szülői karika hozzá, hogy bizonyos sötétség szint fölött nem jöhetnek be szülők, vagy kapnak olvasólámpát, kispárnát vagy vodkát.. ehhez képest a mekdóban, ahogy a kölkök a McDonaldsot hívják újabban, megkapni az össze figurát, ezért kölyök menüt kell ennem nekem is, teljesen hülyére vett a kölyköm, én meg hagyom magam....
gondoltam cserébe elviszem Alvin és a Mókusok punkzenekar koncertre, mennyivel kevésbé volna káros az agyának, de hiába nyomom a gyerekszínházat is, ezek már rafináltak, kell ez is az is, de lehet, majd eljön velem megnézni a Diótörő Ferenc és a nagy szalonna háborút a Stúdió Ká-ba, mert nekem az a kedvencem, segítség anyuka vagyok...
moziban voltunk,
pedig tod, hogy rühellem. néha persze látok jót, de lázba már régen hozott film. az irányítás határai (ez a címe) azonban. precíz, finom, békésen boldogító mozi. ezen fölül a színészek többségében olyat alakítanak (nemcsak emberek, hanem gondolatok, anyám, miket beszélek!), amit oskolában kell mutogatni ezentúl. kortárs usa szamuráj spanyolországba megy, hogy elvégezze a feladatát. a reptéren találkozik a megbízójával, és annak tolmácsával -- verssorok, képek, keleti bölcseletek közé keveri a tényleges infót. a tolmács időközben elkalandozik, egyébként is amolyan köztes lény, és az utolsó mondatra, amire már azt mondja, ezt nem tudom lefordítani, a megbízott bólint, jelezve, megértette. aki ebben nem talál humort és gondolkodni valót, az jobb, ha itt befejezi ezt a mozit. azért mondom, mert rengeteg fanyalgást olvastam a filmről. (melániáé tetszett, revizoron, alapos, szerény és saját fejével (sic! -- anyám erre szokta mondani, nyilván nem a máséval, de ő matektanár volt, ugye, és nem tudhatta, hogy bizony, előfordul, egyesek más fejével ékeskednek időnként) gondolkodik.) a film vége elképesztően nyers ahhoz képest, mennyire finom és csiszolt az egész -- a küldetés teljesítéséig (illetve az is rendkívül diszkrét, a maga nemében, hanem a cselekedet az korántsem az). forradalmian kihívó alkotás, mondanám emberi és polgári jogok nyilatkozata filmművészetileg. ha potentát, bankelnök sat. lennék, megpróbálnám beitiltatni -- minimum. világproletárjai, művészek és pacifista életimádók írjátok a kis cetlijeiteket!